Örömteli napot kívánok!
A múlt hét szombatot izgatottan vártam egész héten. Egy kedves barátom ugyanis gokartozni hívott, több olyan barátommal együtt, akik rendszeresen járnak versenyezni egymás ellen.
Én 10 éve nem ültem gokartban, de mivel Forma-1 rajongó vagyok és a számítógépemen rendszeresen játszom szimulátor játékokkal, természetesen azonnal igent mondtam az invitálásra.
Ahogy közeledett a szombat, egyre inkább Alonsónak vagy Hamiltonnak (Forma-1-es világbajnokok) kezdtem érezni magam, és az izgatottságom is egyre inkább nőtt. Mivel nyitott pályára mentünk, ráadásul kedvezménnyel, úgy tűnt, hogy nagyszerű élménynek tekintek elébe. Szinte már éreztem a forró aszfaltot, a szorító bukósisakot, az előzéseket...
Aztán az egész szétesett idebenn.
Szüleim kicsi koromban versenysportolni vittek (úszás, majd vízilabda), és ezen sportokat korosztályos bajnokságokban a legmagasabb szinten űztem, ahol semmi más nem számított, csak az eredmény, a századok, a gólok száma. A szinte tökéletes edzések, a hatalmas befektetett munka, a gyermekek "edzők" által történő fanatizálása nagy hatással volt rám.
Most, még felnőtt koromban is, akármilyen helyzetben megmérettetésre kerül sor életemben (legyen az akár a legegyszerűbb baráti társasjáték), szinte fanatikusan győznöm KELL. Sokszor nem érdekel milyen módon, de az én nevem mellett álljon a magasabb pontszám, nekem nyújtsanak kezet az ellenfeleim.
Természetesen ez sok területen segítségemre van, hiszen a legjobb teljesítményre törekszem ezáltal, de többnyire inkább a lazaságomat, a baráti játékok közben szeretetet és egymáson nevetést "veszi el" tőlem. Egy-egy esemény után csak remélni merem, hogy vak győzni akarásom közben nem bántottam meg másokat, és ez bizony bűntudatot generál bennem.
De vissza a gokarthoz. A verseny előtt már elkezdtem tervezni, hogy mik lehetnek az erősségeim és gyengeségeim majd a futam alatt és ahogy ezeket elkezdtem értékelni, beindult bennem az egyik legnagyobb félelmem: Mi lesz, hanem nyerek? Mi lesz, ha leégek?
Ja persze, ezt még az is felturbózta, hogy az én csodás feleségem is eljött megnézni a versenyt, és így természetesen előtte is, neki is bizonyítani akartam.
A verseny felépítése a következő volt: 3 menet, menetenként 15 kör. Az első menet szabad gyakorlás, a második az időmérő (az itt elért időeredmények alapján sorrend alakul ki és annak megfelelően indulunk a futamon), és az utolsó 15 kör maga a verseny.
Egy kicsit késve érkeztünk ki a pályára, így sikeresen lemaradtam a gyakorlásról. Láttam, hogy barátaim hogyan szoknak hozzá a pályához, hogy futnak egyre jobb köröket. Én meg kinn rettegtem a majdani leégésemtől, elszántam tervezgettem, hogyan fogom őket leszorítani a pályáról (hiszen mit számít az ő testi épségük, ha nyernem kell). A gyomoridegesség hatása alatt már beszélgetni is alig voltam képes, a bukósisak szíjának meghosszabbítása pedig már megoldhatatlan feladatnak bizonyult.
Az időmérő első pár körében ismerkedtem a géppel, és próbáltam tanulni a pályát, figyeltem, hogy a gyakorlottabbak hogyan és milyen módon csúsztatják a gokartot, milyen kanyart milyen ívben közelítenek meg. A időmérő vége felé már úgy éreztem, egész jól elkaptam a ritmust.
Ahogy kiszálltunk és mentünk megnézni az eredményeket, a szívem a torkomban volt. Meglepetésemre harmadik lettem, tehát a versenyen is a harmadik rajtkockából indulok majd.
A futamon a rajtnál újfent elkezdtem zsibbadni a leégés félelmétől, mely keveredett a győzni akarás fanatikus elszántságával, persze a kettő szinte ebben az esetben ugyanaz.
A rajt után az előttem lévő barátaim egymást próbálták meg kiszorítani az első kanyarban, így sikerült egy szép manőverrel eléjük kerülnöm. Vezettem!!!
A következő 14 körben az első körben megszerzett 2 másodperces előnyömet sikerült megtartanom, és persze közben egyfolytában hátrafelé figyeltem, jönnek-e utánam a többiek, mi a helyzet mögöttem.
Az utolsó körben egyfajta felszabadultság vett rajtam erőt, elkezdtem élvezni a versenyzést, hiszen már tudtam: nem fognak utolérni, és megnyerem a gokartozást.
Amikor elsőnek haladtam át a célvonalon elöntött a győzelem büszkesége, és az elégedettség érzése.
Úgy gondolom, az utolsó kör volt az első perc azon a délutánon, amit élvezni tudtam.
De ez hogy lehet? Miért csak ekkor voltam képes önfeledten örülni a világnak?
Hiszen adott egy napsütötte, tökéletesen kellemes idő, egy nagyszerű hobbi, szerető barátok, csodás feleség...Az egész napot, az egész versenyzést, az egész délelőttöt, a reggelimet is élveznem kellett volna, mert szinte mindegyik tökéletes volt, mégis azonban csak azt a kb. 30-40 másodpercet voltam képes igazán tapasztalni, jelen lenni abban az adott élményben.
Összesen 1 perc őszinte öröm egy olyan napon, amikor minden, ami csak lehetséges összejött, minden, ami csak elérhető volt számomra, megadatott nekem.
Én mégis végig idegesen, rágódva, félelemmel telve töltöttem az addigi perceket és órákat. De miért?
A válasz ott volt bennem. A kondicionáltságaim, a múltam miatt. Az ezek által gerjesztett elvárások, kényszeres viselkedés miatt. Amiatt, hogy képtelen voltam tapasztalni és érzékelni mindazt, ami körülöttem zajlik, képtelen voltam tapasztalni az életet, a szeretetet, az örömet, mely körbevett.
Ráadásul egy olyan napon tettem mindezt, amikor minden passzolt a vágyaimhoz.
Milyen állapotban lettem volna, ha nem sikerül nyernem? Ha csak második vagyok? Ha netán elrontok egy kanyart és utolsó leszek? Ha nem lennének barátaim? Ha nem lett volna ott a feleségem, hogy lásson engem versenyezni?
Akkor valószínűleg egyetlen percet sem sikerült volna élveznem.
Hányszor és hányszor esik az meg velünk, hogy a hiedelmeink és kondicionáltságaink annyira erősen uralkodnak bennünk, hogy képtelen vagyunk a dolgokat megtapasztalni, az eseményekben jelen lenni, átadni magunkat az élmények sorozatának, amelyet úgy is hívnak, hogy: ÉLET.
Nyilván mindenkinek más-más történetei vannak.
Akadnak olyanok, akik nem képesek élvezni egy nagyszerű bulit egy csodás nyári estén, egy táncot a szerető barátai jelenlétében, a rajta lévő 2-3 kg súlyfölösleg miatti szégyen miatt...
Akadnak olyanok, akik nem merik kifejezni a szeretetüket, nem merik megfogni a másik kezét egy kellemes séta során, mert ott belül védekeznek az előző szakításuk fájdalmától...
Akadnak olyanok, akik képtelenek élvezni a nagyszerű irodai körülményeiket és munkájukat, mert a kollégájuk 10 forinttal többet keres náluk...
Akadnak olyanok, akik képtelenek élvezni egy csodás erdei kirándulást a párjukkal, mert otthon hagyták a fényképezőgépüket, és arra gondolnak, idős korukban ezt az élményt nem tudják majd visszanézni a fotókon...
Akadnak olyanok, akik....
Akármerre megyünk az életben, akármi történik velünk, a múltunk, a hiedelmeink, a kondicionáltságaink minden pillanatban ott vannak velünk, elvárások, zavaró gondolatok, félelmek formájában. Ameddig azonban ők ott vannak, egy dolog nem történik meg: nem tapasztaljuk meg az adott élmény csodáját...
Mit lehet ilyenkor tenni? Milyen eszközzel rendelkezünk az ilyen helyzetekben? Egy biztos akad: a Tudatosság.
Annak felismerése, hogy valójában magával a történéssel, magával az eseménnyel, a pillanattal, az órával semmi probléma sincs. Annak tudatosítása, hogy a gondot, a nyugtalanságot az elvárásaim, a hiedelmeim okozzák.
Ha minden esemény előtt-közben (amikor a zavaró gondolatok megjelennek), tudatosítjuk ezt, és megfigyeljük miként dolgozik bennünk egy elvárás, akkor annak ereje csökkenni fog és előbb-utóbb elveszti képességét az irányításunkra.
Ekkor azon történéseket, amelyeket képtelenek, vagy csak csekély módon vagyunk képesek élvezni, hirtelen elkezdjük másképp tapasztalni.
Az addig idegesítő dolgok többé nem zavarnak minket.
A bosszantó emberek többé már nem ingerelnek minket.
A kényelmetlen helyzeteken jókat fogunk nevetni.
Észre fogjuk venni a természet szépségeit.
El tudjuk majd engedni a teljesítési kényszerünket, a megfelelési vágyunkat...
....
Legközelebb, ha gokartozni megyünk, és előjönnek a félelmeim, kondicionáltságom, ezt fogom tenni. Biztos vagyok benne, hogy sokkal jobban fogom élvezni az egész versenyzést, függetlenül attól, hogy bénázom-e, vagy nyerek, függetlenül az időeredményemtől...
Ha Te is tudatos leszel, vagy maradsz, amikor egy zavaró gondolat kezdi tönkretenni az életed egy kis szegmentumát, akkor a boldogságod visszatér majd, vagy megjelenik Benned az adott szituációban...
Kívánok Nektek sok Életet és Örömet!
