Az igazi Carpe Diem

Örömteljes és szép napot Nektek!


Ezt a bejegyzést egy rövid kis történettel kezdeném.

Minap egy esős délelőttöt követően futásnak indultam. A szokásos útvonalam nagyrészben egy kerékpárúton vezet, keresztül a természeten, közel a Duna partjához.
Most azonban a saját gondolataimon és a táj szépségén felül még valami magára vonta a figyelmem. Sőőőt, inkább valakik, mégpedig az úton keresztül haladó kis barátaink, a csigák.
Ezek a kedves kis élőlények próbáltak átvágni a bicikli út aszfaltján, és ezzel tudtukon kívül kockáztatták életüket, hiszen míg én kocogóként könnyedén "nem lépek rájuk", addig a száguldó kerékpárosok nem biztos, hogy ilyen éberen vigyáznak rájuk. Ezt mutatta sajnos a sok kis összetört csigaház...
Amint ezt végiggondoltam, minden utamba kerülő csiguszt átsegítettem az úton, mely nagyszerű érzést okozott számomra. Bízom abban, hogy a derék ház-cipelők valamikor hősnek kijáró szobrot állítanak majd nekem 15-20 fajtársuk megmentéséért. :-)))

Egész biztos vagyok benne, hogy az állatok szeretetét és tiszteletét sok ember érzi magában már egészen kiskorában is, nekem tanulnom kellett, a mesterem pedig az én nagyszerű kutyusom, aki most már több, mint 7 éve társunk az életünkben. Nagy részben ennek hatására döntöttem évekkel ezelőtt a vegetáriánus étkezés mellett, mert nem szeretném többé átérezni azt az érzést, hogy életeket vesznek el állatoktól az én étvágyam miatt.

Torkos Csütörtök. Tudjátok az a nap, amikor féláron lehet kajálni egy nagy rakás étteremben. Barátaimmal szokásunkká vált, hogy aznap egy étkezést mindig egy hagyományos amerikai étteremlánc (nem gyors) egyik fellegvárában fogyasztunk el. A mindenki által rendelt menü: Óriás hamburger, fél kiló (!) bocihússal.

Na most ez az pillanat, amikor azt mondtam magamnak, hogy Carpe Diem, végülis imádom a hamburgert (mint azt fentebb említettem, állatszeretetből lettem vega), nagyszerű a hangulat, ízletesnek tűnik az étlap, egyszer élünk, gyerünk!
Be is toltam az arcba a legnagyobb burgert, utána desszert, és egy nagy séta a barátokkal nevetve. Nagyszerű este, klassz élmény.

Másnap azonban bűntudatom volt, elég sokat gondoltam szegény tehénkékre...


Tudom, hogy ez a történet sokatok számára nem tartalmazott egy komoly drámát, de ha felidézitek a saját életetekben a hasonló pillanatokat, akkor jobban megérzitek majd a mondanivalót.

Mert előfordulhat, hogy párod nélkül bulizni mész, legurítasz egy-két jófajta magyar pálinkát és amikor a másik nem egy csodás képviselője kifejezi rajongását feléd, belemész a játékba, akkor utána fél évig nem tudsz a tükörbe nézni, mert furdal a lelkiismeret.

Lehetséges, hogy valaki kéri a figyelmed és az időd, Te viszont úgy döntesz, hogy inkább az legyen a fontos, amit én szeretnék, amit én akarok, a francba mindenki mással. Másnap azonban, mikor szembesülsz azzal, hogy a másik embernek mennyire fontos lett volna, hogy a személyed és energiád őt támogassa, akkor rossz érzésed lesz.

Felmerülhet, hogy megígérsz valakinek valamit, mely lehet számodra egy apróság, és amikor tenned kéne, amit vállaltál, akkor inkább maradsz a kanapédon, mert fáradt vagy és kimerült és most már tényleg megérdemled a pihenést. Később előfordulhat, hogy egyszerűen vacak alaknak érzed magad.

Előjöhet, hogy egy fontos lépés, egy meghatározó döntés előtt állsz az életedben, és nem vállalod a felelősséget a saját sorsoddal kapcsolatban, mert az előrelépés, a nehezebbik út választásának előrelátott fájdalmai és félelmei eltántorítanak, megfosztanak bátorságodtól és a könnyebbik, kényelmesebb út mellett döntesz, sokszor tudatalatt.

Azonban később, talán csak pár év után kialakul benned az érzés, amelytől néha nehéz szabadulni, hogy bárcsak, bárcsak a másik utat választottam volna.

Előfordulhat, hogy a hivatásod azt igényelné, ma dolgozz és pihenj eleget, mert erre van igazán szükséged, azonban Te elmész sportolni, barátokkal lógni és még a szerelmet is vadászni fogod aznap, és másnap hullafáradtan igyekszel legalább pár pillanatot a karrieredre, üzletetedre szánni. Aztán egyik nap azt veszed észre, hogy még mindig ugyanott élsz, 10 éves az autód, és a sárga csekkek a főgonoszok az életedben...


A "Carpe Diem" pontos jelentése: "Ragadd meg a napot", azonban manapság ennek egy kicsit csúsztatott értelmezése az, amely a társadalmunkban jelenséggé lett. Mégpedig az, hogy mindig tegyem azt, amely az adott pillanatban, a kényelmemet, szándékomat, vágyaimat és hiedelmeimet szolgálja, legyen szó bármilyen szituációról.
Mi is a jó nekem ebben a pillanatban? Mi az, ami most és itt engem szolgál? Mi az, ami a legkönnyebb út? Mi tegyek, hogy a legkevésbé kelljen fejlődnöm?

Teljesen természetes, hogy sokan felelősséggel teli mindennapok estéjén keresik a szabadságot, és a  "végre én is kicsit fontos vagyok" hozzáálláson keresztül hoznak döntéseket...

Teljesen természetes, hogy sokunk helyett a belső hiányállapotaink, feneketlen belső kútjaink, hiedelmeink és sérüléseink döntenek a könnyű útról az adott pillanatban.

Ezek az emberek azonban az életük szinte minden pillanatában ilyen döntéseket hoznak, hiszen ha belementek volna az életük nehézségeinek megoldásába, akkor nem éreznék azt, hogy "mikor kerülök már végre én sorra", vagy azt, hogy a belső diszharmónia kényszeríti rájuk akaratát, szinte megfosztva őket a szabad döntés jogától.


Akkor mit is jelenthet az igazi Carpe Diem?

Miképp lehet úgy kiélvezni a pillanat szabadságát, és megélni azt, amit szeretnénk, hogy közben olyan cselekedeteket hajtunk végre, olyan döntéseket hozunk, melyre másnap büszkék leszünk és nem a mardosó bűntudatot érezzük?

Miként lehet bátorsággal a fejlődést választani, miközben minden félelmünk és hidelemünk "ellenünk" dolgozik?

Milyen az olyan Carpe Diem, amely egyszerre ad nekem fegyelmet, kitartást és szabadságot, vágyaim megélését?

Létezik-e ilyen?

Szerintünk igen. De szükséges hozzá egy tudatosságból táplálkozó felismerés. Annak az embernek a képe, annak az életnek a víziója, akik lenni szeretnénk, amelyet élni szeretnénk.
Ha megalkotjuk ezt az embert magunkban és gyakran kapcsolódunk hozzá, egyre mélyebben felfedezzük, akkor előbb-utóbb bízni fogunk benne és hagyni fogjuk, hogy ő vezessen minket, olyannyira, hogy rövid időn belül őt fogjuk a "Valódi Önmagunknak" nevezni.

Amikor rutinná válik bennünk annak a kérdésnek a feltevése, hogy a Valódi Önmagam, az az ember, akivé én szeretnék válni, akit én képviselni szeretnék az életben, az miként döntene, merrefelé lépne az adott szituációban, akkor legyen bármi is a cselekedet, azzal békében és harmóniában fogjuk magunkat érezni. Ekkor kerülök szinkronba a valódi vágyaimmal és céljaimmal, melyek átitatják majd mindennapjaimat.

A félelmeink és aggódásunk helyére a szeretet és a bátorság lép majd, és a túlóra utolsó pillanataiban, fáradtan és kimerülten is érezni fogjuk, hogy milyen nagyon nagyszerű úton vagyok, hiszen még a lemondásban is a szabadságot tapasztalom majd, mert örömmel teszem és én választottam.


Szánj most, vagy a mai nap folyamán később pár percet magadra és kerülj kapcsolatba ezzel az emberrel odabenn. Ismerd meg őt, kérd ki a véleményét az életed helyzetéről és bátran fordulj hozzá tanácsért a jövőd terveit illetően.
Beszélgess azzal az emberrel, figyeld meg azt az életet, melynek lehetősége ott van benned!




Békés, örömteli napot Nektek!

Fejes János
eletoromprogramok.com

Mikor lesz már végre délután 5 óra, avagy a különbség munka és hivatás között.

Örömteli Napot Kívánok!


Itt a tavasz sűrűjében, egy tavaly ősz eleji történettel folytatjuk a blogunkat.

Még szeptemberben részt vettünk a Nemzeti Színház nyílt napján.
A Színház az elmúlt években nagy változásokon ment keresztül, és Alföldi Róbert vezetése alatt egy igazi művészeti központtá fejlődött, mely stílusa, közvetlensége és "kult"-sága miatt nemcsak elnyerte tetszésünket, hanem kivívta rajongásunkat.

A nyílt nap is híven tükrözte ezt a felfogást és minden kötelező pátosz nélkül laza hangulatban ismertette meg a látogatókkal, hogy miként is néz ki egy színház "belülről". Bejárhattuk a kulisszákat, a színpadoktól kezdve az öltözőket, kellékraktárakat, irodákat, láthattunk egykori jelmezeket, amelyet azok a színészóriásaink hordtak, akikre mindig büszke lesz a magyar szív.

Az egész nap fő eseményeit természetesen a nyilvános próbák jelentették. A főszínpadon az azóta már nagy sikerrel bemutatott és műsoron lévő Szent Johanna akkor még készülő színpadi jeleneteit tekinthettük meg.
A nézőtér a próba előtt már jó fél órával dugig volt emberekkel.

A próba alatt a főigazgató úr bevezetett minket a különböző jelenetek, díszletek dramaturgiai értelmezésébe. Nagy élményt jelentett számunkra, hogy láthattuk, milyen szigorral és minden apró pici kis részletre kiterjedő precizítással és alázattal rendeznek meg egy darabot. Figyeltem, hogy miként is keletkezik összhang a sokat megélt, tapasztalt és a tehetséges, fiatal művész(eink) között (mely az újszerű, sokszor formabontó felfogás mellett az egyik legnagyobb erénye a Nemzetinek), hogy formálódnak a dialógusok és játékok egy egész jelenetté.

Az egyik jelenet azonban annyira megérintett, hogy egész elfeledkeztem az engem körbevevő élményekről:
A főszereplőnő szerepének egyik monológját Alföldi vagy hússzor elmondatta. Mindig talált benne egy apró problémát, olyat, amelyet a laikus szem, jobban mondva fül észre nem venne.

Bánfalvi Eszter (Szent Johanna) pedig sóhajtozás, grimaszolás, visszaszólás nélkül végrehajtotta ezeket az utasításokat és közben olyan érzésem volt, hogy ha még ötvenszer szólítják fel erre, akkor is megteszi.
Ahogy láttam ezt a fajta szakmai és emberi alázatot, kérdések merültek fel bennem. Miképp képes valaki így dolgozni? Mi szükséges ahhoz, hogy amikor főnökünk szinte tucatszor javít ki minket, tucatszor kezdeti velünk újra egy-egy munkafolyamatunkat, akkor azt mi minden alkalommal  hasonló lelkesedéssel hajtsuk végre? Min múlik ez valójában? Mit kell tennie egy embernek, hogy így fogja fel, így kapcsolódjon a saját hivatásához?

A próba megtekintése és a színháztól való búcsúzás után hazafelé megint ezen gondolkodtam, mert úgy találtam, ez egy olyan kérdéskör, mellyel érdemes foglalkozni, hiszen a nemrég láttott élő példa nagyon elütött attól a minőségtől, ami Magyarországon megszokott. Nagy mértékben különbözött attól a magatartás- és viselkedési rutintól, amellyel sokunk nap, mint nap találkozik a munkahelyén. Szerintem mindenki tudja, most, hogy mire gondolok...

Nyilván vannak különbségek ember és ember között, a rendelkezésünkre álló türelem között (mely szerintem egyébként egyenesen arányos az életünk minőségével), de ebben a helyzetben úgy éreztem, jóval többről van szó, mint arról, hogy a kis történetem szereplői kiváló, maximális toleranciával és türelemmel ellátott egyéniségek lennének.

Sokkal inkább arról van szó, hogy ezek az emberek tényleg szeretik a munkájukat, nemcsak csinálnak valamit a megélhetésért. Olyan hivatást választottak, ahol ténylegesen megmutatkozik a velük született tehetségük, amely olyan módon biztosítja számukra képességeik fejlődését, hogy közben élvezetet és boldogságot találnak benne.
Ettől tudnak türelmesek lenni, akár még akkor is, amikor századszorra kezdenek bele újra egy munkafázisba, hiszen ott van bennünk az alázat, hogy minél tökéletesebb, minél nagyszerűbb legyen az alkotásuk, hiszen ezzel az alkotással képesek azonosulni, együtt-érezni.

Az átlagember elég kevésszer találja magát ebben a folyamatban, hiszen legtöbbünk alig várja az estéket, a péntek délutánt, mert végre pánikszerűen menekülhet a munkahelyéről oda, ahol szeret lenni, abba a tevékenységbe, amelyet talán igazán kedvel. De tényleg képesek lehetünk otthon nyugodtak és feltöltődöttek lenni a családunkkal, vagy akár barátainkkal, ha közben egész nap egy olyan munkát végzünk, amelyet alig várunk, hogy véget érjen?
Ha így élünk, akkor teljesen természetes, hogy feszültek vagyunk, nehezen viseljük el még a saját hibáinkat is, és talán sokszor a fél napunkat panaszkodással töltjük az ebben aktuálisan szövetséges kollégákkal.

Magyarországon teljesen megszokott az, hogy az emberek nem az alapján választanak hivatást (ha választanak egyáltalán), hogy miben tudnak kiteljesedni, beteljesülni, hanem az alapján, hogy mivel tudnak elegendő pénzt keresni. Ez teljesen érthető, hiszen az anyagi és létbiztonság elsődlegesesebb szükséglet, mint a napközbeni jólét, az élet teljes átélése, élvezete.
Ez rövid távon talán még igaz is, azonban később annyira hozzászokunk a helyzethez, hogy amikor már stabilak vagyunk anyagilag, amikor már lehetőségünk lenne a magasabb élet-igények kielégítésére, akkor sem váltunk, hiszen a váltás pont abból a felismerésből adódhatna, hogy hosszabb távon az egészségem, a családommal való viszonyom igenis azon is múlik többnyire, hogy mennyire valósítom meg azt az embert a mindennapjaimban, aki én szeretnék lenni, aki mindig is vágytam lenni.

De ez a kérdés, nemcsak a hivatásra vonatkozik, hanem olyan más ugyanennyire fontos kérdésekre, mint a gyermekvállalás, vagy a házasság. Vajon tényleg azért vállaltam-e gyermeket, mert szeretném magam odaadni több évig (egy életre) egy másik ember fejlődésének, szolgálatának, vagy csak idő van, meg különben is a társadalom szerint csak akkor vagyok igazán ember, ha van 2-3 gyermekem?

...

De maradjunk a munkánál...

Nagyon sokszor tapasztaljuk, hogy a házasságokban, párkapcsolatokban történő elhidegülésnek, elvadulásnak, az egészség megromlásának, vagy csak az élet-élvezet elvesztésének fő oka sosem az ember, az emberi képesség, vagy a szerencse, az áldás hiánya, hanem a nem megfelelő karrier, életcél megválasztása... Az, hogy nem találjuk a helyünket a világban, nem ott vagyunk egész nap szinte, ahol lenni szeretnék, nem fedezzük fel és ápoljuk a tehetségünket, melyet kaptunk, nem fejlesztjük a saját magunk számára kedves képességeinket.
Az, hogy valaki más életét próbáljuk meg élni....

De,

sosem késő ezen gondolkodni, azt mondani, hogy igenis, megvalósítom magam....és nem aggódom a bevételeim miatt, hiszen ha szerelmes vagyok valamibe, akkor imádok vele foglalkozni és előbb-utóbb mesterévé válok, és az emberek értékelni fogják a munkámat, az alkotásaimat, a szolgáltatásaimat és meg fogják fizetni a minőséget.....

Milyen csodás lenne így élni, ezzel az érzéssel, ezzel a büszkeséggel, szenvedéllyel bennünk találkozni a családommal, a barátaimmal és tényleg azt válaszolni az általános kérdésre: "köszönöm, jól vagyok, nagyszerűen..."


Örömteli, csodás napot Nektek!!!



Fejes János
eletoromprogramok.com