Örömteli Napot Kívánok!
Itt a tavasz sűrűjében, egy tavaly ősz eleji történettel folytatjuk a blogunkat.
Még szeptemberben részt vettünk a Nemzeti Színház nyílt napján.
A Színház az elmúlt években nagy változásokon ment keresztül, és Alföldi Róbert vezetése alatt egy igazi művészeti központtá fejlődött, mely stílusa, közvetlensége és "kult"-sága miatt nemcsak elnyerte tetszésünket, hanem kivívta rajongásunkat.
A nyílt nap is híven tükrözte ezt a felfogást és minden kötelező pátosz nélkül laza hangulatban ismertette meg a látogatókkal, hogy miként is néz ki egy színház "belülről". Bejárhattuk a kulisszákat, a színpadoktól kezdve az öltözőket, kellékraktárakat, irodákat, láthattunk egykori jelmezeket, amelyet azok a színészóriásaink hordtak, akikre mindig büszke lesz a magyar szív.
Az egész nap fő eseményeit természetesen a nyilvános próbák jelentették. A főszínpadon az azóta már nagy sikerrel bemutatott és műsoron lévő Szent Johanna akkor még készülő színpadi jeleneteit tekinthettük meg.
A nézőtér a próba előtt már jó fél órával dugig volt emberekkel.
A próba alatt a főigazgató úr bevezetett minket a különböző jelenetek, díszletek dramaturgiai értelmezésébe. Nagy élményt jelentett számunkra, hogy láthattuk, milyen szigorral és minden apró pici kis részletre kiterjedő precizítással és alázattal rendeznek meg egy darabot. Figyeltem, hogy miként is keletkezik összhang a sokat megélt, tapasztalt és a tehetséges, fiatal művész(eink) között (mely az újszerű, sokszor formabontó felfogás mellett az egyik legnagyobb erénye a Nemzetinek), hogy formálódnak a dialógusok és játékok egy egész jelenetté.
Az egyik jelenet azonban annyira megérintett, hogy egész elfeledkeztem az engem körbevevő élményekről:
A főszereplőnő szerepének egyik monológját Alföldi vagy hússzor elmondatta. Mindig talált benne egy apró problémát, olyat, amelyet a laikus szem, jobban mondva fül észre nem venne.
Bánfalvi Eszter (Szent Johanna) pedig sóhajtozás, grimaszolás, visszaszólás nélkül végrehajtotta ezeket az utasításokat és közben olyan érzésem volt, hogy ha még ötvenszer szólítják fel erre, akkor is megteszi.
Ahogy láttam ezt a fajta szakmai és emberi alázatot, kérdések merültek fel bennem. Miképp képes valaki így dolgozni? Mi szükséges ahhoz, hogy amikor főnökünk szinte tucatszor javít ki minket, tucatszor kezdeti velünk újra egy-egy munkafolyamatunkat, akkor azt mi minden alkalommal hasonló lelkesedéssel hajtsuk végre? Min múlik ez valójában? Mit kell tennie egy embernek, hogy így fogja fel, így kapcsolódjon a saját hivatásához?
A próba megtekintése és a színháztól való búcsúzás után hazafelé megint ezen gondolkodtam, mert úgy találtam, ez egy olyan kérdéskör, mellyel érdemes foglalkozni, hiszen a nemrég láttott élő példa nagyon elütött attól a minőségtől, ami Magyarországon megszokott. Nagy mértékben különbözött attól a magatartás- és viselkedési rutintól, amellyel sokunk nap, mint nap találkozik a munkahelyén. Szerintem mindenki tudja, most, hogy mire gondolok...
Nyilván vannak különbségek ember és ember között, a rendelkezésünkre álló türelem között (mely szerintem egyébként egyenesen arányos az életünk minőségével), de ebben a helyzetben úgy éreztem, jóval többről van szó, mint arról, hogy a kis történetem szereplői kiváló, maximális toleranciával és türelemmel ellátott egyéniségek lennének.
Sokkal inkább arról van szó, hogy ezek az emberek tényleg szeretik a munkájukat, nemcsak csinálnak valamit a megélhetésért. Olyan hivatást választottak, ahol ténylegesen megmutatkozik a velük született tehetségük, amely olyan módon biztosítja számukra képességeik fejlődését, hogy közben élvezetet és boldogságot találnak benne.
Ettől tudnak türelmesek lenni, akár még akkor is, amikor századszorra kezdenek bele újra egy munkafázisba, hiszen ott van bennünk az alázat, hogy minél tökéletesebb, minél nagyszerűbb legyen az alkotásuk, hiszen ezzel az alkotással képesek azonosulni, együtt-érezni.
Az átlagember elég kevésszer találja magát ebben a folyamatban, hiszen legtöbbünk alig várja az estéket, a péntek délutánt, mert végre pánikszerűen menekülhet a munkahelyéről oda, ahol szeret lenni, abba a tevékenységbe, amelyet talán igazán kedvel. De tényleg képesek lehetünk otthon nyugodtak és feltöltődöttek lenni a családunkkal, vagy akár barátainkkal, ha közben egész nap egy olyan munkát végzünk, amelyet alig várunk, hogy véget érjen?
Ha így élünk, akkor teljesen természetes, hogy feszültek vagyunk, nehezen viseljük el még a saját hibáinkat is, és talán sokszor a fél napunkat panaszkodással töltjük az ebben aktuálisan szövetséges kollégákkal.
Magyarországon teljesen megszokott az, hogy az emberek nem az alapján választanak hivatást (ha választanak egyáltalán), hogy miben tudnak kiteljesedni, beteljesülni, hanem az alapján, hogy mivel tudnak elegendő pénzt keresni. Ez teljesen érthető, hiszen az anyagi és létbiztonság elsődlegesesebb szükséglet, mint a napközbeni jólét, az élet teljes átélése, élvezete.
Ez rövid távon talán még igaz is, azonban később annyira hozzászokunk a helyzethez, hogy amikor már stabilak vagyunk anyagilag, amikor már lehetőségünk lenne a magasabb élet-igények kielégítésére, akkor sem váltunk, hiszen a váltás pont abból a felismerésből adódhatna, hogy hosszabb távon az egészségem, a családommal való viszonyom igenis azon is múlik többnyire, hogy mennyire valósítom meg azt az embert a mindennapjaimban, aki én szeretnék lenni, aki mindig is vágytam lenni.
De ez a kérdés, nemcsak a hivatásra vonatkozik, hanem olyan más ugyanennyire fontos kérdésekre, mint a gyermekvállalás, vagy a házasság. Vajon tényleg azért vállaltam-e gyermeket, mert szeretném magam odaadni több évig (egy életre) egy másik ember fejlődésének, szolgálatának, vagy csak idő van, meg különben is a társadalom szerint csak akkor vagyok igazán ember, ha van 2-3 gyermekem?
...
De maradjunk a munkánál...
Nagyon sokszor tapasztaljuk, hogy a házasságokban, párkapcsolatokban történő elhidegülésnek, elvadulásnak, az egészség megromlásának, vagy csak az élet-élvezet elvesztésének fő oka sosem az ember, az emberi képesség, vagy a szerencse, az áldás hiánya, hanem a nem megfelelő karrier, életcél megválasztása... Az, hogy nem találjuk a helyünket a világban, nem ott vagyunk egész nap szinte, ahol lenni szeretnék, nem fedezzük fel és ápoljuk a tehetségünket, melyet kaptunk, nem fejlesztjük a saját magunk számára kedves képességeinket.
Az, hogy valaki más életét próbáljuk meg élni....
De,
sosem késő ezen gondolkodni, azt mondani, hogy igenis, megvalósítom magam....és nem aggódom a bevételeim miatt, hiszen ha szerelmes vagyok valamibe, akkor imádok vele foglalkozni és előbb-utóbb mesterévé válok, és az emberek értékelni fogják a munkámat, az alkotásaimat, a szolgáltatásaimat és meg fogják fizetni a minőséget.....
Milyen csodás lenne így élni, ezzel az érzéssel, ezzel a büszkeséggel, szenvedéllyel bennünk találkozni a családommal, a barátaimmal és tényleg azt válaszolni az általános kérdésre: "köszönöm, jól vagyok, nagyszerűen..."
Örömteli, csodás napot Nektek!!!
Fejes János
eletoromprogramok.com
