Az igazi Carpe Diem

Örömteljes és szép napot Nektek!


Ezt a bejegyzést egy rövid kis történettel kezdeném.

Minap egy esős délelőttöt követően futásnak indultam. A szokásos útvonalam nagyrészben egy kerékpárúton vezet, keresztül a természeten, közel a Duna partjához.
Most azonban a saját gondolataimon és a táj szépségén felül még valami magára vonta a figyelmem. Sőőőt, inkább valakik, mégpedig az úton keresztül haladó kis barátaink, a csigák.
Ezek a kedves kis élőlények próbáltak átvágni a bicikli út aszfaltján, és ezzel tudtukon kívül kockáztatták életüket, hiszen míg én kocogóként könnyedén "nem lépek rájuk", addig a száguldó kerékpárosok nem biztos, hogy ilyen éberen vigyáznak rájuk. Ezt mutatta sajnos a sok kis összetört csigaház...
Amint ezt végiggondoltam, minden utamba kerülő csiguszt átsegítettem az úton, mely nagyszerű érzést okozott számomra. Bízom abban, hogy a derék ház-cipelők valamikor hősnek kijáró szobrot állítanak majd nekem 15-20 fajtársuk megmentéséért. :-)))

Egész biztos vagyok benne, hogy az állatok szeretetét és tiszteletét sok ember érzi magában már egészen kiskorában is, nekem tanulnom kellett, a mesterem pedig az én nagyszerű kutyusom, aki most már több, mint 7 éve társunk az életünkben. Nagy részben ennek hatására döntöttem évekkel ezelőtt a vegetáriánus étkezés mellett, mert nem szeretném többé átérezni azt az érzést, hogy életeket vesznek el állatoktól az én étvágyam miatt.

Torkos Csütörtök. Tudjátok az a nap, amikor féláron lehet kajálni egy nagy rakás étteremben. Barátaimmal szokásunkká vált, hogy aznap egy étkezést mindig egy hagyományos amerikai étteremlánc (nem gyors) egyik fellegvárában fogyasztunk el. A mindenki által rendelt menü: Óriás hamburger, fél kiló (!) bocihússal.

Na most ez az pillanat, amikor azt mondtam magamnak, hogy Carpe Diem, végülis imádom a hamburgert (mint azt fentebb említettem, állatszeretetből lettem vega), nagyszerű a hangulat, ízletesnek tűnik az étlap, egyszer élünk, gyerünk!
Be is toltam az arcba a legnagyobb burgert, utána desszert, és egy nagy séta a barátokkal nevetve. Nagyszerű este, klassz élmény.

Másnap azonban bűntudatom volt, elég sokat gondoltam szegény tehénkékre...


Tudom, hogy ez a történet sokatok számára nem tartalmazott egy komoly drámát, de ha felidézitek a saját életetekben a hasonló pillanatokat, akkor jobban megérzitek majd a mondanivalót.

Mert előfordulhat, hogy párod nélkül bulizni mész, legurítasz egy-két jófajta magyar pálinkát és amikor a másik nem egy csodás képviselője kifejezi rajongását feléd, belemész a játékba, akkor utána fél évig nem tudsz a tükörbe nézni, mert furdal a lelkiismeret.

Lehetséges, hogy valaki kéri a figyelmed és az időd, Te viszont úgy döntesz, hogy inkább az legyen a fontos, amit én szeretnék, amit én akarok, a francba mindenki mással. Másnap azonban, mikor szembesülsz azzal, hogy a másik embernek mennyire fontos lett volna, hogy a személyed és energiád őt támogassa, akkor rossz érzésed lesz.

Felmerülhet, hogy megígérsz valakinek valamit, mely lehet számodra egy apróság, és amikor tenned kéne, amit vállaltál, akkor inkább maradsz a kanapédon, mert fáradt vagy és kimerült és most már tényleg megérdemled a pihenést. Később előfordulhat, hogy egyszerűen vacak alaknak érzed magad.

Előjöhet, hogy egy fontos lépés, egy meghatározó döntés előtt állsz az életedben, és nem vállalod a felelősséget a saját sorsoddal kapcsolatban, mert az előrelépés, a nehezebbik út választásának előrelátott fájdalmai és félelmei eltántorítanak, megfosztanak bátorságodtól és a könnyebbik, kényelmesebb út mellett döntesz, sokszor tudatalatt.

Azonban később, talán csak pár év után kialakul benned az érzés, amelytől néha nehéz szabadulni, hogy bárcsak, bárcsak a másik utat választottam volna.

Előfordulhat, hogy a hivatásod azt igényelné, ma dolgozz és pihenj eleget, mert erre van igazán szükséged, azonban Te elmész sportolni, barátokkal lógni és még a szerelmet is vadászni fogod aznap, és másnap hullafáradtan igyekszel legalább pár pillanatot a karrieredre, üzletetedre szánni. Aztán egyik nap azt veszed észre, hogy még mindig ugyanott élsz, 10 éves az autód, és a sárga csekkek a főgonoszok az életedben...


A "Carpe Diem" pontos jelentése: "Ragadd meg a napot", azonban manapság ennek egy kicsit csúsztatott értelmezése az, amely a társadalmunkban jelenséggé lett. Mégpedig az, hogy mindig tegyem azt, amely az adott pillanatban, a kényelmemet, szándékomat, vágyaimat és hiedelmeimet szolgálja, legyen szó bármilyen szituációról.
Mi is a jó nekem ebben a pillanatban? Mi az, ami most és itt engem szolgál? Mi az, ami a legkönnyebb út? Mi tegyek, hogy a legkevésbé kelljen fejlődnöm?

Teljesen természetes, hogy sokan felelősséggel teli mindennapok estéjén keresik a szabadságot, és a  "végre én is kicsit fontos vagyok" hozzáálláson keresztül hoznak döntéseket...

Teljesen természetes, hogy sokunk helyett a belső hiányállapotaink, feneketlen belső kútjaink, hiedelmeink és sérüléseink döntenek a könnyű útról az adott pillanatban.

Ezek az emberek azonban az életük szinte minden pillanatában ilyen döntéseket hoznak, hiszen ha belementek volna az életük nehézségeinek megoldásába, akkor nem éreznék azt, hogy "mikor kerülök már végre én sorra", vagy azt, hogy a belső diszharmónia kényszeríti rájuk akaratát, szinte megfosztva őket a szabad döntés jogától.


Akkor mit is jelenthet az igazi Carpe Diem?

Miképp lehet úgy kiélvezni a pillanat szabadságát, és megélni azt, amit szeretnénk, hogy közben olyan cselekedeteket hajtunk végre, olyan döntéseket hozunk, melyre másnap büszkék leszünk és nem a mardosó bűntudatot érezzük?

Miként lehet bátorsággal a fejlődést választani, miközben minden félelmünk és hidelemünk "ellenünk" dolgozik?

Milyen az olyan Carpe Diem, amely egyszerre ad nekem fegyelmet, kitartást és szabadságot, vágyaim megélését?

Létezik-e ilyen?

Szerintünk igen. De szükséges hozzá egy tudatosságból táplálkozó felismerés. Annak az embernek a képe, annak az életnek a víziója, akik lenni szeretnénk, amelyet élni szeretnénk.
Ha megalkotjuk ezt az embert magunkban és gyakran kapcsolódunk hozzá, egyre mélyebben felfedezzük, akkor előbb-utóbb bízni fogunk benne és hagyni fogjuk, hogy ő vezessen minket, olyannyira, hogy rövid időn belül őt fogjuk a "Valódi Önmagunknak" nevezni.

Amikor rutinná válik bennünk annak a kérdésnek a feltevése, hogy a Valódi Önmagam, az az ember, akivé én szeretnék válni, akit én képviselni szeretnék az életben, az miként döntene, merrefelé lépne az adott szituációban, akkor legyen bármi is a cselekedet, azzal békében és harmóniában fogjuk magunkat érezni. Ekkor kerülök szinkronba a valódi vágyaimmal és céljaimmal, melyek átitatják majd mindennapjaimat.

A félelmeink és aggódásunk helyére a szeretet és a bátorság lép majd, és a túlóra utolsó pillanataiban, fáradtan és kimerülten is érezni fogjuk, hogy milyen nagyon nagyszerű úton vagyok, hiszen még a lemondásban is a szabadságot tapasztalom majd, mert örömmel teszem és én választottam.


Szánj most, vagy a mai nap folyamán később pár percet magadra és kerülj kapcsolatba ezzel az emberrel odabenn. Ismerd meg őt, kérd ki a véleményét az életed helyzetéről és bátran fordulj hozzá tanácsért a jövőd terveit illetően.
Beszélgess azzal az emberrel, figyeld meg azt az életet, melynek lehetősége ott van benned!




Békés, örömteli napot Nektek!

Fejes János
eletoromprogramok.com

Mikor lesz már végre délután 5 óra, avagy a különbség munka és hivatás között.

Örömteli Napot Kívánok!


Itt a tavasz sűrűjében, egy tavaly ősz eleji történettel folytatjuk a blogunkat.

Még szeptemberben részt vettünk a Nemzeti Színház nyílt napján.
A Színház az elmúlt években nagy változásokon ment keresztül, és Alföldi Róbert vezetése alatt egy igazi művészeti központtá fejlődött, mely stílusa, közvetlensége és "kult"-sága miatt nemcsak elnyerte tetszésünket, hanem kivívta rajongásunkat.

A nyílt nap is híven tükrözte ezt a felfogást és minden kötelező pátosz nélkül laza hangulatban ismertette meg a látogatókkal, hogy miként is néz ki egy színház "belülről". Bejárhattuk a kulisszákat, a színpadoktól kezdve az öltözőket, kellékraktárakat, irodákat, láthattunk egykori jelmezeket, amelyet azok a színészóriásaink hordtak, akikre mindig büszke lesz a magyar szív.

Az egész nap fő eseményeit természetesen a nyilvános próbák jelentették. A főszínpadon az azóta már nagy sikerrel bemutatott és műsoron lévő Szent Johanna akkor még készülő színpadi jeleneteit tekinthettük meg.
A nézőtér a próba előtt már jó fél órával dugig volt emberekkel.

A próba alatt a főigazgató úr bevezetett minket a különböző jelenetek, díszletek dramaturgiai értelmezésébe. Nagy élményt jelentett számunkra, hogy láthattuk, milyen szigorral és minden apró pici kis részletre kiterjedő precizítással és alázattal rendeznek meg egy darabot. Figyeltem, hogy miként is keletkezik összhang a sokat megélt, tapasztalt és a tehetséges, fiatal művész(eink) között (mely az újszerű, sokszor formabontó felfogás mellett az egyik legnagyobb erénye a Nemzetinek), hogy formálódnak a dialógusok és játékok egy egész jelenetté.

Az egyik jelenet azonban annyira megérintett, hogy egész elfeledkeztem az engem körbevevő élményekről:
A főszereplőnő szerepének egyik monológját Alföldi vagy hússzor elmondatta. Mindig talált benne egy apró problémát, olyat, amelyet a laikus szem, jobban mondva fül észre nem venne.

Bánfalvi Eszter (Szent Johanna) pedig sóhajtozás, grimaszolás, visszaszólás nélkül végrehajtotta ezeket az utasításokat és közben olyan érzésem volt, hogy ha még ötvenszer szólítják fel erre, akkor is megteszi.
Ahogy láttam ezt a fajta szakmai és emberi alázatot, kérdések merültek fel bennem. Miképp képes valaki így dolgozni? Mi szükséges ahhoz, hogy amikor főnökünk szinte tucatszor javít ki minket, tucatszor kezdeti velünk újra egy-egy munkafolyamatunkat, akkor azt mi minden alkalommal  hasonló lelkesedéssel hajtsuk végre? Min múlik ez valójában? Mit kell tennie egy embernek, hogy így fogja fel, így kapcsolódjon a saját hivatásához?

A próba megtekintése és a színháztól való búcsúzás után hazafelé megint ezen gondolkodtam, mert úgy találtam, ez egy olyan kérdéskör, mellyel érdemes foglalkozni, hiszen a nemrég láttott élő példa nagyon elütött attól a minőségtől, ami Magyarországon megszokott. Nagy mértékben különbözött attól a magatartás- és viselkedési rutintól, amellyel sokunk nap, mint nap találkozik a munkahelyén. Szerintem mindenki tudja, most, hogy mire gondolok...

Nyilván vannak különbségek ember és ember között, a rendelkezésünkre álló türelem között (mely szerintem egyébként egyenesen arányos az életünk minőségével), de ebben a helyzetben úgy éreztem, jóval többről van szó, mint arról, hogy a kis történetem szereplői kiváló, maximális toleranciával és türelemmel ellátott egyéniségek lennének.

Sokkal inkább arról van szó, hogy ezek az emberek tényleg szeretik a munkájukat, nemcsak csinálnak valamit a megélhetésért. Olyan hivatást választottak, ahol ténylegesen megmutatkozik a velük született tehetségük, amely olyan módon biztosítja számukra képességeik fejlődését, hogy közben élvezetet és boldogságot találnak benne.
Ettől tudnak türelmesek lenni, akár még akkor is, amikor századszorra kezdenek bele újra egy munkafázisba, hiszen ott van bennünk az alázat, hogy minél tökéletesebb, minél nagyszerűbb legyen az alkotásuk, hiszen ezzel az alkotással képesek azonosulni, együtt-érezni.

Az átlagember elég kevésszer találja magát ebben a folyamatban, hiszen legtöbbünk alig várja az estéket, a péntek délutánt, mert végre pánikszerűen menekülhet a munkahelyéről oda, ahol szeret lenni, abba a tevékenységbe, amelyet talán igazán kedvel. De tényleg képesek lehetünk otthon nyugodtak és feltöltődöttek lenni a családunkkal, vagy akár barátainkkal, ha közben egész nap egy olyan munkát végzünk, amelyet alig várunk, hogy véget érjen?
Ha így élünk, akkor teljesen természetes, hogy feszültek vagyunk, nehezen viseljük el még a saját hibáinkat is, és talán sokszor a fél napunkat panaszkodással töltjük az ebben aktuálisan szövetséges kollégákkal.

Magyarországon teljesen megszokott az, hogy az emberek nem az alapján választanak hivatást (ha választanak egyáltalán), hogy miben tudnak kiteljesedni, beteljesülni, hanem az alapján, hogy mivel tudnak elegendő pénzt keresni. Ez teljesen érthető, hiszen az anyagi és létbiztonság elsődlegesesebb szükséglet, mint a napközbeni jólét, az élet teljes átélése, élvezete.
Ez rövid távon talán még igaz is, azonban később annyira hozzászokunk a helyzethez, hogy amikor már stabilak vagyunk anyagilag, amikor már lehetőségünk lenne a magasabb élet-igények kielégítésére, akkor sem váltunk, hiszen a váltás pont abból a felismerésből adódhatna, hogy hosszabb távon az egészségem, a családommal való viszonyom igenis azon is múlik többnyire, hogy mennyire valósítom meg azt az embert a mindennapjaimban, aki én szeretnék lenni, aki mindig is vágytam lenni.

De ez a kérdés, nemcsak a hivatásra vonatkozik, hanem olyan más ugyanennyire fontos kérdésekre, mint a gyermekvállalás, vagy a házasság. Vajon tényleg azért vállaltam-e gyermeket, mert szeretném magam odaadni több évig (egy életre) egy másik ember fejlődésének, szolgálatának, vagy csak idő van, meg különben is a társadalom szerint csak akkor vagyok igazán ember, ha van 2-3 gyermekem?

...

De maradjunk a munkánál...

Nagyon sokszor tapasztaljuk, hogy a házasságokban, párkapcsolatokban történő elhidegülésnek, elvadulásnak, az egészség megromlásának, vagy csak az élet-élvezet elvesztésének fő oka sosem az ember, az emberi képesség, vagy a szerencse, az áldás hiánya, hanem a nem megfelelő karrier, életcél megválasztása... Az, hogy nem találjuk a helyünket a világban, nem ott vagyunk egész nap szinte, ahol lenni szeretnék, nem fedezzük fel és ápoljuk a tehetségünket, melyet kaptunk, nem fejlesztjük a saját magunk számára kedves képességeinket.
Az, hogy valaki más életét próbáljuk meg élni....

De,

sosem késő ezen gondolkodni, azt mondani, hogy igenis, megvalósítom magam....és nem aggódom a bevételeim miatt, hiszen ha szerelmes vagyok valamibe, akkor imádok vele foglalkozni és előbb-utóbb mesterévé válok, és az emberek értékelni fogják a munkámat, az alkotásaimat, a szolgáltatásaimat és meg fogják fizetni a minőséget.....

Milyen csodás lenne így élni, ezzel az érzéssel, ezzel a büszkeséggel, szenvedéllyel bennünk találkozni a családommal, a barátaimmal és tényleg azt válaszolni az általános kérdésre: "köszönöm, jól vagyok, nagyszerűen..."


Örömteli, csodás napot Nektek!!!



Fejes János
eletoromprogramok.com

Mit tehetünk, hogy jobban élvezzünk egy szituációt?

Örömteli napot kívánok!


A múlt hét szombatot izgatottan vártam egész héten. Egy kedves barátom ugyanis gokartozni hívott, több olyan barátommal együtt, akik rendszeresen járnak versenyezni egymás ellen.
Én 10 éve nem ültem gokartban, de mivel Forma-1 rajongó vagyok és a számítógépemen rendszeresen játszom szimulátor játékokkal, természetesen azonnal igent mondtam az invitálásra.

Ahogy közeledett a szombat, egyre inkább Alonsónak vagy Hamiltonnak (Forma-1-es világbajnokok) kezdtem érezni magam, és az izgatottságom is egyre inkább nőtt. Mivel nyitott pályára mentünk, ráadásul kedvezménnyel, úgy tűnt, hogy nagyszerű élménynek tekintek elébe. Szinte már éreztem a forró aszfaltot, a szorító bukósisakot, az előzéseket...

Aztán az egész szétesett idebenn.

Szüleim kicsi koromban versenysportolni vittek (úszás, majd vízilabda), és ezen sportokat korosztályos bajnokságokban a legmagasabb szinten űztem, ahol semmi más nem számított, csak az eredmény, a századok, a gólok száma. A szinte tökéletes edzések, a hatalmas befektetett munka, a gyermekek "edzők" által történő fanatizálása nagy hatással volt rám.
Most, még felnőtt koromban is, akármilyen helyzetben megmérettetésre kerül sor életemben (legyen az akár a legegyszerűbb baráti társasjáték), szinte fanatikusan győznöm KELL. Sokszor nem érdekel milyen módon, de az én nevem mellett álljon a magasabb pontszám, nekem nyújtsanak kezet az ellenfeleim.
Természetesen ez sok területen segítségemre van, hiszen a legjobb teljesítményre törekszem ezáltal, de többnyire inkább a lazaságomat, a baráti játékok közben szeretetet és egymáson nevetést "veszi el" tőlem. Egy-egy esemény után csak remélni merem, hogy vak győzni akarásom közben nem bántottam meg másokat, és ez bizony bűntudatot generál bennem.


De vissza a gokarthoz. A verseny előtt már elkezdtem tervezni, hogy mik lehetnek az erősségeim és gyengeségeim majd a futam alatt és ahogy ezeket elkezdtem értékelni, beindult bennem az egyik legnagyobb félelmem: Mi lesz, hanem nyerek? Mi lesz, ha leégek?
Ja persze, ezt még az is felturbózta, hogy az én csodás feleségem is eljött megnézni a versenyt, és így természetesen előtte is, neki is bizonyítani akartam.


A verseny felépítése a következő volt: 3 menet, menetenként 15 kör. Az első menet szabad gyakorlás, a második az időmérő (az itt elért időeredmények alapján sorrend alakul ki és annak megfelelően indulunk a futamon), és az utolsó 15 kör maga a verseny.
Egy kicsit késve érkeztünk ki a pályára, így sikeresen lemaradtam a gyakorlásról. Láttam, hogy barátaim hogyan szoknak hozzá a pályához, hogy futnak egyre jobb köröket. Én meg kinn rettegtem a majdani leégésemtől, elszántam tervezgettem, hogyan fogom őket leszorítani a pályáról (hiszen mit számít az ő testi épségük, ha nyernem kell). A gyomoridegesség hatása alatt már beszélgetni is alig voltam képes, a bukósisak szíjának meghosszabbítása pedig már megoldhatatlan feladatnak bizonyult.


Az időmérő első pár körében ismerkedtem a géppel, és próbáltam tanulni a pályát, figyeltem, hogy a gyakorlottabbak hogyan és milyen módon csúsztatják a gokartot, milyen kanyart milyen ívben közelítenek meg. A időmérő vége felé már úgy éreztem, egész jól elkaptam a ritmust.

Ahogy kiszálltunk és mentünk megnézni az eredményeket, a szívem a torkomban volt. Meglepetésemre harmadik lettem, tehát a versenyen is a harmadik rajtkockából indulok majd.

A futamon a rajtnál újfent elkezdtem zsibbadni a leégés félelmétől, mely keveredett a győzni akarás fanatikus elszántságával, persze a kettő szinte ebben az esetben ugyanaz.

A rajt után az előttem lévő barátaim egymást próbálták meg kiszorítani az első kanyarban, így sikerült egy szép manőverrel eléjük kerülnöm. Vezettem!!!

A következő 14 körben az első körben megszerzett 2 másodperces előnyömet sikerült megtartanom, és persze közben egyfolytában hátrafelé figyeltem, jönnek-e utánam a többiek, mi a helyzet mögöttem.
Az utolsó körben egyfajta felszabadultság vett rajtam erőt, elkezdtem élvezni a versenyzést, hiszen már tudtam: nem fognak utolérni, és megnyerem a gokartozást.

Amikor elsőnek haladtam át a célvonalon elöntött a győzelem büszkesége, és az elégedettség érzése.

Úgy gondolom, az utolsó kör volt az első perc azon a délutánon, amit élvezni tudtam.

De ez hogy lehet? Miért csak ekkor voltam képes önfeledten örülni a világnak?

Hiszen adott egy napsütötte, tökéletesen kellemes idő, egy nagyszerű hobbi, szerető barátok, csodás feleség...Az egész napot, az egész versenyzést, az egész délelőttöt, a reggelimet is élveznem kellett volna, mert szinte mindegyik tökéletes volt, mégis azonban csak azt a kb. 30-40 másodpercet voltam képes igazán tapasztalni, jelen lenni abban az adott élményben.

Összesen 1 perc őszinte öröm egy olyan napon, amikor minden, ami csak lehetséges összejött, minden, ami csak elérhető volt számomra, megadatott nekem.
Én mégis végig idegesen, rágódva, félelemmel telve töltöttem az addigi perceket és órákat. De miért?

A válasz ott volt bennem. A kondicionáltságaim, a múltam miatt. Az ezek által gerjesztett elvárások, kényszeres viselkedés miatt. Amiatt, hogy képtelen voltam tapasztalni és érzékelni mindazt, ami körülöttem zajlik, képtelen voltam tapasztalni az életet, a szeretetet, az örömet, mely körbevett.

Ráadásul egy olyan napon tettem mindezt, amikor minden passzolt a vágyaimhoz.

Milyen állapotban lettem volna, ha nem sikerül nyernem? Ha csak második vagyok? Ha netán elrontok egy kanyart és utolsó leszek? Ha nem lennének barátaim? Ha nem lett volna ott a feleségem, hogy lásson engem versenyezni?
Akkor valószínűleg egyetlen percet sem sikerült volna élveznem.

Hányszor és hányszor esik az meg velünk, hogy a hiedelmeink és kondicionáltságaink annyira erősen uralkodnak bennünk, hogy képtelen vagyunk a dolgokat megtapasztalni, az eseményekben jelen lenni, átadni magunkat az élmények sorozatának, amelyet úgy is hívnak, hogy: ÉLET.

Nyilván mindenkinek más-más történetei vannak.
Akadnak olyanok, akik nem képesek élvezni egy nagyszerű bulit egy csodás nyári estén, egy táncot a szerető barátai jelenlétében, a rajta lévő 2-3 kg súlyfölösleg miatti szégyen miatt...
Akadnak olyanok, akik nem merik kifejezni a szeretetüket, nem merik megfogni a másik kezét egy kellemes séta során, mert ott belül védekeznek az előző szakításuk fájdalmától...
Akadnak olyanok, akik képtelenek élvezni a nagyszerű irodai körülményeiket és munkájukat, mert a kollégájuk 10 forinttal többet keres náluk...
Akadnak olyanok, akik képtelenek élvezni egy csodás erdei kirándulást a párjukkal, mert otthon hagyták a fényképezőgépüket, és arra gondolnak, idős korukban ezt az élményt nem tudják majd visszanézni a fotókon...
Akadnak olyanok, akik....

Akármerre megyünk az életben, akármi történik velünk, a múltunk, a hiedelmeink, a kondicionáltságaink minden pillanatban ott vannak velünk, elvárások, zavaró gondolatok, félelmek formájában. Ameddig azonban ők ott vannak, egy dolog nem történik meg: nem tapasztaljuk meg az adott élmény csodáját...

Mit lehet ilyenkor tenni? Milyen eszközzel rendelkezünk az ilyen helyzetekben? Egy biztos akad: a Tudatosság.

Annak felismerése, hogy valójában magával a történéssel, magával az eseménnyel, a pillanattal, az órával semmi probléma sincs. Annak tudatosítása, hogy a gondot, a nyugtalanságot az elvárásaim, a hiedelmeim okozzák.
Ha minden esemény előtt-közben (amikor a zavaró gondolatok megjelennek), tudatosítjuk ezt, és megfigyeljük miként dolgozik bennünk egy elvárás, akkor annak ereje csökkenni fog és előbb-utóbb elveszti képességét az irányításunkra.
Ekkor azon történéseket, amelyeket képtelenek, vagy csak csekély módon vagyunk képesek élvezni, hirtelen elkezdjük másképp tapasztalni.

Az addig idegesítő dolgok többé nem zavarnak minket.
A bosszantó emberek többé már nem ingerelnek minket.
A kényelmetlen helyzeteken jókat fogunk nevetni.
Észre fogjuk venni a természet szépségeit.
El tudjuk majd engedni a teljesítési kényszerünket, a megfelelési vágyunkat...
....
 
Legközelebb, ha gokartozni megyünk, és előjönnek a félelmeim, kondicionáltságom, ezt fogom tenni. Biztos vagyok benne, hogy sokkal jobban fogom élvezni az egész versenyzést, függetlenül attól, hogy bénázom-e, vagy nyerek, függetlenül az időeredményemtől...

Ha Te is tudatos leszel, vagy maradsz, amikor egy zavaró gondolat kezdi tönkretenni az életed egy kis szegmentumát, akkor a boldogságod visszatér majd, vagy megjelenik Benned az adott szituációban...


Kívánok Nektek sok Életet és Örömet!

A jó beszélgetés hozzávalói

Örömteli Napot Kívánok!


Vasárnap egy nagyszerű rendezvényen vettem részt a barátaimmal. Az egyik barátom, akivel kettesben ültünk egy autóban, már egy héttel ezelőtt jelezte, hogy szeretne velem egy-két dolgot megbeszélni, tisztázni. Hazafelé jövet a kocsiban erre sor is került, és számomra ez a beszélgetés hatalmas élményt jelentett.
A témák nem voltak különösen üdítőek (hiszen az egymás között meglévő problémákat beszéltük át), és még nem is csak pár korsó sör felett, oldottabb állapotban (amikor az ember hajlamosabb szeretetet kifejezni) beszélgettünk, de a stílus, a beszélgetés mikéntje olyan nagyfokú toleranciát és tudatosságot tükrözött, hogy az számomra nagyon kedves volt.
Bár minden saját vitám, eszmecserém, és minden beszélgetés a világon ilyen lenne....

A barátom egy pár problémára hívta fel a figyelmem, amik az én utóbbi időben tanúsított viselkedésemmel kapcsolatban merültek fel. Arról beszélt, hogy neki (és közvetve az egész baráti társaságnak) mi esett rosszul, mi zavarta.

Lenyűgözött, ahogy a helyzetet kezelte.
Érződött rajta, hogy minden mondatára úgy készült, hogy korábban önvizsgálatot tartott és megállapította (vagy legalábbis törekedett rá), hogy most az ő elvárásaihoz, az élete során megszerzett értékeihez (mely mindenkinél más és más) nem passzol-e az én cselekedetem, vagy tényleg nem tartottam-e be a barátságunk alapnormáit.
A problémát higgadtan, teljes türelemmel közölte, és utána pedig elég időt hagyott nekem arra, hogy válaszoljak és kifejtsem álláspontomat.
Ilyen energiákkal felvértezett helyzetben az ember sokkal könyebben néz magába és vizsgálja meg a másik által mondottakat. Velem is így történt, ahogy forgattam magamban a barátom szavait, egyre inkább képes voltam elengedni magam és azokra az érzésekre figyelni, amelyek megjelentek bennem.

Felismertem, hogy az utóbbi időben tanúsított, nem tudatos viselkedésem egy sokkal korábbi, gyermekkori eseménysorra vezethető vissza. Egy olyan eseménysorozatra, melynek negatív érzelmi töltéssel rendelkező emlékei a mai napig tudatalatti szinten élnek bennem és olyan cselekedetekre buzdítanak, amelyeket tisztán látva nem, vagy másképp követnék el.

Újra felismertem, hogy az ilyen, fel nem dolgozott, meg nem élt "keserű" pillanatok akár életünk végéig is megkárosíthatnak, vagy akár tönkre is tehetnek számunkra kedvelt dolgokat, sokszor anélkül, hogy ennek tudatában lennénk.

De térjünk vissza a beszélgetésre. Mivel a tolerancia, a tudatosság és a türelem továbbra is körbevett minket, a felismerést a beismerés követte. Talán ez a legnehezebb lépés minden "tisztázó beszélgetés" során, hiszen a beismerésen keresztül vállaljuk fel a hibáinkat (legyenek azok akár tudatosak, akár nem), és azt, hogy elrontunk dolgokat, hogy nem vagyunk tökéletesek.
Ilyen környezetben sokkal könyebben nyílunk meg a másik számára, mint egy olyan szituációban, ahol saját magunkat fenyegetve, megtámadva érezzük.

A beismerést követően már lezártuk a beszélgetés ezen részét, és rajtam egyfajta nyugodtság és felszabadultság lett urrá.

Ez az egész így leírva, elétek tárva olyan egyszerűnek tűnik...De felmerül a kérdés, hogy azon beszélgetéseink, amelyek során valakivel közölni szeretnénk, hogy megbántott minket, vagy bizonyos megnyilvánulásai rosszul esnek, általában miért nem mennek ennyire "simán"?

Talán azért, mert sokszor kihagyunk két igen fontos lépést.
Az első, hogy mielőtt bárkinek bármit mondani készülünk, érdemes megvizsgálni, valójában mi is az, ami zavar minket. Tényleg a másik olyan sértő, durva, esetleg bántó, irritáló, vagy én bennem szunnyad valami, amit az ő viselkedése felpiszkál? Tényleg probléma van a másik emberrel, vagy csak az én elvárásaimnak, megkérgesedett nézőpontjaimnak nem felel ő meg?
A legtöbb esetben itt már észrevehetjük, hogy a rossz érzések forrása nem a másik ember, hanem egy régi emlék fáj még mindig, egy sérülés, egy aktuális hiányállapot dolgozik ott bennünk vagy csak annyi, hogy rég vizsgáltuk felül álláspontjainkat.

A második lépés már jóval gyakorlatiasabb, de ugyanolyan fontos.
A türelem és tolerancia gyakorlása egy beszélgetés során. A másik fél számára annak az időnek a meghagyása, hogy ő is képes legyen befelé figyelni, megvizsgálni mondanivalónk valóságtartalmát.

Amennyiben a tudatosságot elhagyva (önvizsgálat nélkül), és a másikat sarokba szorítva kezdünk egy beszélgetést, hogyan is várhatjuk, hogy egy probléma megoldódjon? Hogyan is várhatjuk, hogy bárki is őszintén (nemcsak a felszínen eljátszva) beismerjen bármit is és változtasson rajta? Hogyan számíthatunk arra, hogy védekezésében nem fog azonnal visszavágni, vagy magába fordulni?

Amennyiben szeretnénk valamit tisztázni bárkivel, akkor azt tegyük úgy, ahogy a barátom tette velem. Mert legyünk bármelyik fél egy ilyen beszélgetés során, biztos, hogy magától a tudatosság és a kedvesség jelenlététől töltődni fogunk és ez megfelelő állapotot teremt bármilyen téma megbeszéléséhez.

Legközelebb pénteken találkozunk, addig is mindenkinek kívánok sok Életet és Örömet!


Fejes János

Egy trükk "A nincs kedvem ehhez a naphoz!" érzés kapcsán

Örömteli Napot kívánok!

Ahogy ezeket a szavakat leírom, még rajtam van az első bejegyzés izgalma... Tegnap reggeli történet.

Ma reggel jó korán keltem, egészen pontosan 5.30-kor, ugyanis hétfő reggel mindig futni megyek munka előtt. Ez persze nagyon fitten hangzik, de amikor az ember 6.00-kor kilép a ház ajtaján és fülében a zenével nekivág az első métereknek, csak abban reménykedik, hogy a korai kávé megérkezik az agyába, mielőtt elér az első sarokig.

Az első 3 perc után azonban minden megváltozik és a még alvó város, az ébredező természet, a hajnal hűvössége egy kellemes állapotba helyezi az embert. Sokszor előfordul, hogy olyan mélyen csücsülök ismerős gondolataim kényelmes kanapéján, hogy szinte nem is emlékszem arra, hogy az előző pár száz méteren merre és milyen tempóban jártam.

Ilyenkor szoktam átgondolni az előző nap témáit, felkészülök a napra, összerakom a feladatokat, és nem utolsó sorban megnézem, hogy ma mikor és mennyit tudok majd együtt lenni Andival (feleségem).

Ma reggel azonban egy kellemetlen érzés fogott el: SEMMI kedvem nem volt ehhez a hétfőhöz!

Futni kora reggel kialvatlanul, utána egész nap dolgozni (ma úgy jött ki, hogy az irodai munkám nagyon húzós lesz, és este pedig magántanítványt fogadok), Andival is csak este későn fogok találkozni, és ráadásul akkor még a közös vállalkozásunk feladatait fogjuk átbeszélni. Szóval, az "étlap" nem tűnt a legízletesebbnek.... Biztos Ti is ismeritek az érzést, amikor már a reggel első órájában arra gondoltok, hogy bárcsak át lehetne ugrani ezt a napot.

Később még rosszabbul kezdtem el érezni magam, hiszen felismertem, hogy az még oké lenne, hogy nincs kedvem az életem ezen részéhez, de én azt választottam feladatul, hogy inspirálom az embereket arra, hogy javítsanak az életükön! Egyrészt ugye azzal, hogy kialakítják a megfelelő életkörülményeiket, másrészt azzal, hogy a tudatosság erejével az esetlegesen előzetesen rossznak titulált helyzeteknek más értelmezést, jelentést adnak, és ezáltal megváltoztatják az azokhoz fűződő érzéseiket.

Amikor később, már az irodában a második kávém felett bámultam ki a fejemből, az érzés még vacakabb lett. Látva a papírkupacban képében megjelenő, megoldásra váró ügyek tömegét már annak a határán voltam, hogy tényleg elmormolok egy rövid imát, hogy valaki repítsen át ezen a napon a holnap reggelre.

Ekkor azonban, leginkább a magam előtti szégyen miatt belefogtam abba, amit már sokkal korábban meg kellett volna tennem: elhatároztam, hogy más jelentést adok ennek a napnak, a majdan bekövetkező eseményeknek.

Nézzük akkor szépen sorjában:

Reggeli futás.
Nézhetem úgy is, hogy nyűg, kialvatlanság, inkább aludnék. De ha megváltoztatom a nézőpontom, akkor észrevehetem az érme másik oldalát. Egészséges vagyok, mert tudok futni, leadok jópár kalóriát, tehát vonzóbb lesz a külsőm és ezen felül mint tudjuk a futásnak sok-sok klassz élettani hatása is van.

Irodai munka:
A lelombozó nézőpont: Sok feladat, hétfő reggeli stressz a kollégákban, egész napos hajtás, gazdasági helyzetből történő feszültség szinte mindenhonnan, idegesség a köbön sok esetben, a felelősség terhének viselése.
A lelkesítő nézőpont: Részese lehetek egy csapatnak, mely ellenállt a válságnak. Rengeteg új dolgot tanultam eddig is, egész biztos ma is fejlődni fogok itt valamiben. Amiért ma megdolgozom és amit ma felépítek, az könnyen lehet, hogy pár év múlva nagyon nagyon gyümölcsöző lesz.


Privát tanítvány este:
Lehúzó nézőpont: Fáradt leszek, sok energiába kerül, hogy figyeljek, hogy a legjobbamat nyújtsam, hiszen teljes együttérzésre és felpörgetett tudatosságra lesz szükségem, hogy segíteni tudjak. Nincs kedvem hozzá, hagyjanak békén.
Felhúzó nézőpont: Imádom, ezért tanultam és dolgoztam, hogy segíthessek. Csodás dolog tapasztalni, hogy egy ember jobb-létében részem lehet. Szinte nem is érzem az időt, amikor ezzel foglalkozhatok.

Beszélgetés a vállalkozásunkról késő este Andival:
:-( Már tutira fáradt leszek, inkább csak aludnék, vagy csak lazán dumcsiznék, inkább filmet néznék. 10-14 óra munka után biztosan nem ehhez lesz kedvem, hagynám már az egészet.
:-) Van egy vállalkozásom, sőőőt, vállalkozásunk, ami egyre jobb! Imádok Andival együtt dolgozni, jól kiegészítjük egymást, és olyan jó lesz, amikor a nagyszerű észrevételeivel kiegészíti az ötleteimet!

Szóval, ahogy ott csücsültem a monitor előtt, választanom kellett, mivel a nap eseményeit nem biztos, hogy meg tudtam volna változtatni, meg nem is biztos, hogy szándékomban lett volna.
Tehát a jókedvemet kizárólag a nézőpontjaim megváltoztatásával hozhattam elő!!!
Ha hagytam volna, hogy az "eredeti", lehúzó nézőpontjaim maradjanak a fejemben, akkor egész nap nyugtalan lettem volna, rossz érzések kavarogtam volna bennem, és valószínűleg nem lettem volna túl kedves senkivel sem.
Azonban ehelyett elkezdtem aktívan fókuszálni az új nézőpontokra, melyek szintén ugyanúgy léteznek. Biztos voltam benne, hogy mire befejezem azt a kávét, kreatívvá, nyugodttá válok majd, mert ez egy olyan "trükk", amelyet bármikor alkalmazhatok napközben és nem kerül többe, mint kb. 4x3 perc tudatosságba.

Ezt a megoldást rosszkedv ellen bármikor alkalmazhatjuk, ha (látszólag) vacak napnak nézünk elébe!!!!

Legközelebb pénteken írok majd!



Fejes János