A jó beszélgetés hozzávalói

Örömteli Napot Kívánok!


Vasárnap egy nagyszerű rendezvényen vettem részt a barátaimmal. Az egyik barátom, akivel kettesben ültünk egy autóban, már egy héttel ezelőtt jelezte, hogy szeretne velem egy-két dolgot megbeszélni, tisztázni. Hazafelé jövet a kocsiban erre sor is került, és számomra ez a beszélgetés hatalmas élményt jelentett.
A témák nem voltak különösen üdítőek (hiszen az egymás között meglévő problémákat beszéltük át), és még nem is csak pár korsó sör felett, oldottabb állapotban (amikor az ember hajlamosabb szeretetet kifejezni) beszélgettünk, de a stílus, a beszélgetés mikéntje olyan nagyfokú toleranciát és tudatosságot tükrözött, hogy az számomra nagyon kedves volt.
Bár minden saját vitám, eszmecserém, és minden beszélgetés a világon ilyen lenne....

A barátom egy pár problémára hívta fel a figyelmem, amik az én utóbbi időben tanúsított viselkedésemmel kapcsolatban merültek fel. Arról beszélt, hogy neki (és közvetve az egész baráti társaságnak) mi esett rosszul, mi zavarta.

Lenyűgözött, ahogy a helyzetet kezelte.
Érződött rajta, hogy minden mondatára úgy készült, hogy korábban önvizsgálatot tartott és megállapította (vagy legalábbis törekedett rá), hogy most az ő elvárásaihoz, az élete során megszerzett értékeihez (mely mindenkinél más és más) nem passzol-e az én cselekedetem, vagy tényleg nem tartottam-e be a barátságunk alapnormáit.
A problémát higgadtan, teljes türelemmel közölte, és utána pedig elég időt hagyott nekem arra, hogy válaszoljak és kifejtsem álláspontomat.
Ilyen energiákkal felvértezett helyzetben az ember sokkal könyebben néz magába és vizsgálja meg a másik által mondottakat. Velem is így történt, ahogy forgattam magamban a barátom szavait, egyre inkább képes voltam elengedni magam és azokra az érzésekre figyelni, amelyek megjelentek bennem.

Felismertem, hogy az utóbbi időben tanúsított, nem tudatos viselkedésem egy sokkal korábbi, gyermekkori eseménysorra vezethető vissza. Egy olyan eseménysorozatra, melynek negatív érzelmi töltéssel rendelkező emlékei a mai napig tudatalatti szinten élnek bennem és olyan cselekedetekre buzdítanak, amelyeket tisztán látva nem, vagy másképp követnék el.

Újra felismertem, hogy az ilyen, fel nem dolgozott, meg nem élt "keserű" pillanatok akár életünk végéig is megkárosíthatnak, vagy akár tönkre is tehetnek számunkra kedvelt dolgokat, sokszor anélkül, hogy ennek tudatában lennénk.

De térjünk vissza a beszélgetésre. Mivel a tolerancia, a tudatosság és a türelem továbbra is körbevett minket, a felismerést a beismerés követte. Talán ez a legnehezebb lépés minden "tisztázó beszélgetés" során, hiszen a beismerésen keresztül vállaljuk fel a hibáinkat (legyenek azok akár tudatosak, akár nem), és azt, hogy elrontunk dolgokat, hogy nem vagyunk tökéletesek.
Ilyen környezetben sokkal könyebben nyílunk meg a másik számára, mint egy olyan szituációban, ahol saját magunkat fenyegetve, megtámadva érezzük.

A beismerést követően már lezártuk a beszélgetés ezen részét, és rajtam egyfajta nyugodtság és felszabadultság lett urrá.

Ez az egész így leírva, elétek tárva olyan egyszerűnek tűnik...De felmerül a kérdés, hogy azon beszélgetéseink, amelyek során valakivel közölni szeretnénk, hogy megbántott minket, vagy bizonyos megnyilvánulásai rosszul esnek, általában miért nem mennek ennyire "simán"?

Talán azért, mert sokszor kihagyunk két igen fontos lépést.
Az első, hogy mielőtt bárkinek bármit mondani készülünk, érdemes megvizsgálni, valójában mi is az, ami zavar minket. Tényleg a másik olyan sértő, durva, esetleg bántó, irritáló, vagy én bennem szunnyad valami, amit az ő viselkedése felpiszkál? Tényleg probléma van a másik emberrel, vagy csak az én elvárásaimnak, megkérgesedett nézőpontjaimnak nem felel ő meg?
A legtöbb esetben itt már észrevehetjük, hogy a rossz érzések forrása nem a másik ember, hanem egy régi emlék fáj még mindig, egy sérülés, egy aktuális hiányállapot dolgozik ott bennünk vagy csak annyi, hogy rég vizsgáltuk felül álláspontjainkat.

A második lépés már jóval gyakorlatiasabb, de ugyanolyan fontos.
A türelem és tolerancia gyakorlása egy beszélgetés során. A másik fél számára annak az időnek a meghagyása, hogy ő is képes legyen befelé figyelni, megvizsgálni mondanivalónk valóságtartalmát.

Amennyiben a tudatosságot elhagyva (önvizsgálat nélkül), és a másikat sarokba szorítva kezdünk egy beszélgetést, hogyan is várhatjuk, hogy egy probléma megoldódjon? Hogyan is várhatjuk, hogy bárki is őszintén (nemcsak a felszínen eljátszva) beismerjen bármit is és változtasson rajta? Hogyan számíthatunk arra, hogy védekezésében nem fog azonnal visszavágni, vagy magába fordulni?

Amennyiben szeretnénk valamit tisztázni bárkivel, akkor azt tegyük úgy, ahogy a barátom tette velem. Mert legyünk bármelyik fél egy ilyen beszélgetés során, biztos, hogy magától a tudatosság és a kedvesség jelenlététől töltődni fogunk és ez megfelelő állapotot teremt bármilyen téma megbeszéléséhez.

Legközelebb pénteken találkozunk, addig is mindenkinek kívánok sok Életet és Örömet!


Fejes János