Örömteli napot kívánok!
A múlt hét szombatot izgatottan vártam egész héten. Egy kedves barátom ugyanis gokartozni hívott, több olyan barátommal együtt, akik rendszeresen járnak versenyezni egymás ellen.
Én 10 éve nem ültem gokartban, de mivel Forma-1 rajongó vagyok és a számítógépemen rendszeresen játszom szimulátor játékokkal, természetesen azonnal igent mondtam az invitálásra.
Ahogy közeledett a szombat, egyre inkább Alonsónak vagy Hamiltonnak (Forma-1-es világbajnokok) kezdtem érezni magam, és az izgatottságom is egyre inkább nőtt. Mivel nyitott pályára mentünk, ráadásul kedvezménnyel, úgy tűnt, hogy nagyszerű élménynek tekintek elébe. Szinte már éreztem a forró aszfaltot, a szorító bukósisakot, az előzéseket...
Aztán az egész szétesett idebenn.
Szüleim kicsi koromban versenysportolni vittek (úszás, majd vízilabda), és ezen sportokat korosztályos bajnokságokban a legmagasabb szinten űztem, ahol semmi más nem számított, csak az eredmény, a századok, a gólok száma. A szinte tökéletes edzések, a hatalmas befektetett munka, a gyermekek "edzők" által történő fanatizálása nagy hatással volt rám.
Most, még felnőtt koromban is, akármilyen helyzetben megmérettetésre kerül sor életemben (legyen az akár a legegyszerűbb baráti társasjáték), szinte fanatikusan győznöm KELL. Sokszor nem érdekel milyen módon, de az én nevem mellett álljon a magasabb pontszám, nekem nyújtsanak kezet az ellenfeleim.
Természetesen ez sok területen segítségemre van, hiszen a legjobb teljesítményre törekszem ezáltal, de többnyire inkább a lazaságomat, a baráti játékok közben szeretetet és egymáson nevetést "veszi el" tőlem. Egy-egy esemény után csak remélni merem, hogy vak győzni akarásom közben nem bántottam meg másokat, és ez bizony bűntudatot generál bennem.
De vissza a gokarthoz. A verseny előtt már elkezdtem tervezni, hogy mik lehetnek az erősségeim és gyengeségeim majd a futam alatt és ahogy ezeket elkezdtem értékelni, beindult bennem az egyik legnagyobb félelmem: Mi lesz, hanem nyerek? Mi lesz, ha leégek?
Ja persze, ezt még az is felturbózta, hogy az én csodás feleségem is eljött megnézni a versenyt, és így természetesen előtte is, neki is bizonyítani akartam.
A verseny felépítése a következő volt: 3 menet, menetenként 15 kör. Az első menet szabad gyakorlás, a második az időmérő (az itt elért időeredmények alapján sorrend alakul ki és annak megfelelően indulunk a futamon), és az utolsó 15 kör maga a verseny.
Egy kicsit késve érkeztünk ki a pályára, így sikeresen lemaradtam a gyakorlásról. Láttam, hogy barátaim hogyan szoknak hozzá a pályához, hogy futnak egyre jobb köröket. Én meg kinn rettegtem a majdani leégésemtől, elszántam tervezgettem, hogyan fogom őket leszorítani a pályáról (hiszen mit számít az ő testi épségük, ha nyernem kell). A gyomoridegesség hatása alatt már beszélgetni is alig voltam képes, a bukósisak szíjának meghosszabbítása pedig már megoldhatatlan feladatnak bizonyult.
Az időmérő első pár körében ismerkedtem a géppel, és próbáltam tanulni a pályát, figyeltem, hogy a gyakorlottabbak hogyan és milyen módon csúsztatják a gokartot, milyen kanyart milyen ívben közelítenek meg. A időmérő vége felé már úgy éreztem, egész jól elkaptam a ritmust.
Ahogy kiszálltunk és mentünk megnézni az eredményeket, a szívem a torkomban volt. Meglepetésemre harmadik lettem, tehát a versenyen is a harmadik rajtkockából indulok majd.
A futamon a rajtnál újfent elkezdtem zsibbadni a leégés félelmétől, mely keveredett a győzni akarás fanatikus elszántságával, persze a kettő szinte ebben az esetben ugyanaz.
A rajt után az előttem lévő barátaim egymást próbálták meg kiszorítani az első kanyarban, így sikerült egy szép manőverrel eléjük kerülnöm. Vezettem!!!
A következő 14 körben az első körben megszerzett 2 másodperces előnyömet sikerült megtartanom, és persze közben egyfolytában hátrafelé figyeltem, jönnek-e utánam a többiek, mi a helyzet mögöttem.
Az utolsó körben egyfajta felszabadultság vett rajtam erőt, elkezdtem élvezni a versenyzést, hiszen már tudtam: nem fognak utolérni, és megnyerem a gokartozást.
Amikor elsőnek haladtam át a célvonalon elöntött a győzelem büszkesége, és az elégedettség érzése.
Úgy gondolom, az utolsó kör volt az első perc azon a délutánon, amit élvezni tudtam.
De ez hogy lehet? Miért csak ekkor voltam képes önfeledten örülni a világnak?
Hiszen adott egy napsütötte, tökéletesen kellemes idő, egy nagyszerű hobbi, szerető barátok, csodás feleség...Az egész napot, az egész versenyzést, az egész délelőttöt, a reggelimet is élveznem kellett volna, mert szinte mindegyik tökéletes volt, mégis azonban csak azt a kb. 30-40 másodpercet voltam képes igazán tapasztalni, jelen lenni abban az adott élményben.
Összesen 1 perc őszinte öröm egy olyan napon, amikor minden, ami csak lehetséges összejött, minden, ami csak elérhető volt számomra, megadatott nekem.
Én mégis végig idegesen, rágódva, félelemmel telve töltöttem az addigi perceket és órákat. De miért?
A válasz ott volt bennem. A kondicionáltságaim, a múltam miatt. Az ezek által gerjesztett elvárások, kényszeres viselkedés miatt. Amiatt, hogy képtelen voltam tapasztalni és érzékelni mindazt, ami körülöttem zajlik, képtelen voltam tapasztalni az életet, a szeretetet, az örömet, mely körbevett.
Ráadásul egy olyan napon tettem mindezt, amikor minden passzolt a vágyaimhoz.
Milyen állapotban lettem volna, ha nem sikerül nyernem? Ha csak második vagyok? Ha netán elrontok egy kanyart és utolsó leszek? Ha nem lennének barátaim? Ha nem lett volna ott a feleségem, hogy lásson engem versenyezni?
Akkor valószínűleg egyetlen percet sem sikerült volna élveznem.
Hányszor és hányszor esik az meg velünk, hogy a hiedelmeink és kondicionáltságaink annyira erősen uralkodnak bennünk, hogy képtelen vagyunk a dolgokat megtapasztalni, az eseményekben jelen lenni, átadni magunkat az élmények sorozatának, amelyet úgy is hívnak, hogy: ÉLET.
Nyilván mindenkinek más-más történetei vannak.
Akadnak olyanok, akik nem képesek élvezni egy nagyszerű bulit egy csodás nyári estén, egy táncot a szerető barátai jelenlétében, a rajta lévő 2-3 kg súlyfölösleg miatti szégyen miatt...
Akadnak olyanok, akik nem merik kifejezni a szeretetüket, nem merik megfogni a másik kezét egy kellemes séta során, mert ott belül védekeznek az előző szakításuk fájdalmától...
Akadnak olyanok, akik képtelenek élvezni a nagyszerű irodai körülményeiket és munkájukat, mert a kollégájuk 10 forinttal többet keres náluk...
Akadnak olyanok, akik képtelenek élvezni egy csodás erdei kirándulást a párjukkal, mert otthon hagyták a fényképezőgépüket, és arra gondolnak, idős korukban ezt az élményt nem tudják majd visszanézni a fotókon...
Akadnak olyanok, akik....
Akármerre megyünk az életben, akármi történik velünk, a múltunk, a hiedelmeink, a kondicionáltságaink minden pillanatban ott vannak velünk, elvárások, zavaró gondolatok, félelmek formájában. Ameddig azonban ők ott vannak, egy dolog nem történik meg: nem tapasztaljuk meg az adott élmény csodáját...
Mit lehet ilyenkor tenni? Milyen eszközzel rendelkezünk az ilyen helyzetekben? Egy biztos akad: a Tudatosság.
Annak felismerése, hogy valójában magával a történéssel, magával az eseménnyel, a pillanattal, az órával semmi probléma sincs. Annak tudatosítása, hogy a gondot, a nyugtalanságot az elvárásaim, a hiedelmeim okozzák.
Ha minden esemény előtt-közben (amikor a zavaró gondolatok megjelennek), tudatosítjuk ezt, és megfigyeljük miként dolgozik bennünk egy elvárás, akkor annak ereje csökkenni fog és előbb-utóbb elveszti képességét az irányításunkra.
Ekkor azon történéseket, amelyeket képtelenek, vagy csak csekély módon vagyunk képesek élvezni, hirtelen elkezdjük másképp tapasztalni.
Az addig idegesítő dolgok többé nem zavarnak minket.
A bosszantó emberek többé már nem ingerelnek minket.
A kényelmetlen helyzeteken jókat fogunk nevetni.
Észre fogjuk venni a természet szépségeit.
El tudjuk majd engedni a teljesítési kényszerünket, a megfelelési vágyunkat...
....
Legközelebb, ha gokartozni megyünk, és előjönnek a félelmeim, kondicionáltságom, ezt fogom tenni. Biztos vagyok benne, hogy sokkal jobban fogom élvezni az egész versenyzést, függetlenül attól, hogy bénázom-e, vagy nyerek, függetlenül az időeredményemtől...
Ha Te is tudatos leszel, vagy maradsz, amikor egy zavaró gondolat kezdi tönkretenni az életed egy kis szegmentumát, akkor a boldogságod visszatér majd, vagy megjelenik Benned az adott szituációban...
Kívánok Nektek sok Életet és Örömet!
2011. szeptember 7., szerda
2011. augusztus 30., kedd
A jó beszélgetés hozzávalói
Örömteli Napot Kívánok!
Vasárnap egy nagyszerű rendezvényen vettem részt a barátaimmal. Az egyik barátom, akivel kettesben ültünk egy autóban, már egy héttel ezelőtt jelezte, hogy szeretne velem egy-két dolgot megbeszélni, tisztázni. Hazafelé jövet a kocsiban erre sor is került, és számomra ez a beszélgetés hatalmas élményt jelentett.
A témák nem voltak különösen üdítőek (hiszen az egymás között meglévő problémákat beszéltük át), és még nem is csak pár korsó sör felett, oldottabb állapotban (amikor az ember hajlamosabb szeretetet kifejezni) beszélgettünk, de a stílus, a beszélgetés mikéntje olyan nagyfokú toleranciát és tudatosságot tükrözött, hogy az számomra nagyon kedves volt.
Bár minden saját vitám, eszmecserém, és minden beszélgetés a világon ilyen lenne....
A barátom egy pár problémára hívta fel a figyelmem, amik az én utóbbi időben tanúsított viselkedésemmel kapcsolatban merültek fel. Arról beszélt, hogy neki (és közvetve az egész baráti társaságnak) mi esett rosszul, mi zavarta.
Lenyűgözött, ahogy a helyzetet kezelte.
Érződött rajta, hogy minden mondatára úgy készült, hogy korábban önvizsgálatot tartott és megállapította (vagy legalábbis törekedett rá), hogy most az ő elvárásaihoz, az élete során megszerzett értékeihez (mely mindenkinél más és más) nem passzol-e az én cselekedetem, vagy tényleg nem tartottam-e be a barátságunk alapnormáit.
A problémát higgadtan, teljes türelemmel közölte, és utána pedig elég időt hagyott nekem arra, hogy válaszoljak és kifejtsem álláspontomat.
Ilyen energiákkal felvértezett helyzetben az ember sokkal könyebben néz magába és vizsgálja meg a másik által mondottakat. Velem is így történt, ahogy forgattam magamban a barátom szavait, egyre inkább képes voltam elengedni magam és azokra az érzésekre figyelni, amelyek megjelentek bennem.
Felismertem, hogy az utóbbi időben tanúsított, nem tudatos viselkedésem egy sokkal korábbi, gyermekkori eseménysorra vezethető vissza. Egy olyan eseménysorozatra, melynek negatív érzelmi töltéssel rendelkező emlékei a mai napig tudatalatti szinten élnek bennem és olyan cselekedetekre buzdítanak, amelyeket tisztán látva nem, vagy másképp követnék el.
Újra felismertem, hogy az ilyen, fel nem dolgozott, meg nem élt "keserű" pillanatok akár életünk végéig is megkárosíthatnak, vagy akár tönkre is tehetnek számunkra kedvelt dolgokat, sokszor anélkül, hogy ennek tudatában lennénk.
De térjünk vissza a beszélgetésre. Mivel a tolerancia, a tudatosság és a türelem továbbra is körbevett minket, a felismerést a beismerés követte. Talán ez a legnehezebb lépés minden "tisztázó beszélgetés" során, hiszen a beismerésen keresztül vállaljuk fel a hibáinkat (legyenek azok akár tudatosak, akár nem), és azt, hogy elrontunk dolgokat, hogy nem vagyunk tökéletesek.
Ilyen környezetben sokkal könyebben nyílunk meg a másik számára, mint egy olyan szituációban, ahol saját magunkat fenyegetve, megtámadva érezzük.
A beismerést követően már lezártuk a beszélgetés ezen részét, és rajtam egyfajta nyugodtság és felszabadultság lett urrá.
Ez az egész így leírva, elétek tárva olyan egyszerűnek tűnik...De felmerül a kérdés, hogy azon beszélgetéseink, amelyek során valakivel közölni szeretnénk, hogy megbántott minket, vagy bizonyos megnyilvánulásai rosszul esnek, általában miért nem mennek ennyire "simán"?
Talán azért, mert sokszor kihagyunk két igen fontos lépést.
Az első, hogy mielőtt bárkinek bármit mondani készülünk, érdemes megvizsgálni, valójában mi is az, ami zavar minket. Tényleg a másik olyan sértő, durva, esetleg bántó, irritáló, vagy én bennem szunnyad valami, amit az ő viselkedése felpiszkál? Tényleg probléma van a másik emberrel, vagy csak az én elvárásaimnak, megkérgesedett nézőpontjaimnak nem felel ő meg?
A legtöbb esetben itt már észrevehetjük, hogy a rossz érzések forrása nem a másik ember, hanem egy régi emlék fáj még mindig, egy sérülés, egy aktuális hiányállapot dolgozik ott bennünk vagy csak annyi, hogy rég vizsgáltuk felül álláspontjainkat.
A második lépés már jóval gyakorlatiasabb, de ugyanolyan fontos.
A türelem és tolerancia gyakorlása egy beszélgetés során. A másik fél számára annak az időnek a meghagyása, hogy ő is képes legyen befelé figyelni, megvizsgálni mondanivalónk valóságtartalmát.
Amennyiben a tudatosságot elhagyva (önvizsgálat nélkül), és a másikat sarokba szorítva kezdünk egy beszélgetést, hogyan is várhatjuk, hogy egy probléma megoldódjon? Hogyan is várhatjuk, hogy bárki is őszintén (nemcsak a felszínen eljátszva) beismerjen bármit is és változtasson rajta? Hogyan számíthatunk arra, hogy védekezésében nem fog azonnal visszavágni, vagy magába fordulni?
Amennyiben szeretnénk valamit tisztázni bárkivel, akkor azt tegyük úgy, ahogy a barátom tette velem. Mert legyünk bármelyik fél egy ilyen beszélgetés során, biztos, hogy magától a tudatosság és a kedvesség jelenlététől töltődni fogunk és ez megfelelő állapotot teremt bármilyen téma megbeszéléséhez.
Legközelebb pénteken találkozunk, addig is mindenkinek kívánok sok Életet és Örömet!
Fejes János
Vasárnap egy nagyszerű rendezvényen vettem részt a barátaimmal. Az egyik barátom, akivel kettesben ültünk egy autóban, már egy héttel ezelőtt jelezte, hogy szeretne velem egy-két dolgot megbeszélni, tisztázni. Hazafelé jövet a kocsiban erre sor is került, és számomra ez a beszélgetés hatalmas élményt jelentett.
A témák nem voltak különösen üdítőek (hiszen az egymás között meglévő problémákat beszéltük át), és még nem is csak pár korsó sör felett, oldottabb állapotban (amikor az ember hajlamosabb szeretetet kifejezni) beszélgettünk, de a stílus, a beszélgetés mikéntje olyan nagyfokú toleranciát és tudatosságot tükrözött, hogy az számomra nagyon kedves volt.
Bár minden saját vitám, eszmecserém, és minden beszélgetés a világon ilyen lenne....
A barátom egy pár problémára hívta fel a figyelmem, amik az én utóbbi időben tanúsított viselkedésemmel kapcsolatban merültek fel. Arról beszélt, hogy neki (és közvetve az egész baráti társaságnak) mi esett rosszul, mi zavarta.
Lenyűgözött, ahogy a helyzetet kezelte.
Érződött rajta, hogy minden mondatára úgy készült, hogy korábban önvizsgálatot tartott és megállapította (vagy legalábbis törekedett rá), hogy most az ő elvárásaihoz, az élete során megszerzett értékeihez (mely mindenkinél más és más) nem passzol-e az én cselekedetem, vagy tényleg nem tartottam-e be a barátságunk alapnormáit.
A problémát higgadtan, teljes türelemmel közölte, és utána pedig elég időt hagyott nekem arra, hogy válaszoljak és kifejtsem álláspontomat.
Ilyen energiákkal felvértezett helyzetben az ember sokkal könyebben néz magába és vizsgálja meg a másik által mondottakat. Velem is így történt, ahogy forgattam magamban a barátom szavait, egyre inkább képes voltam elengedni magam és azokra az érzésekre figyelni, amelyek megjelentek bennem.
Felismertem, hogy az utóbbi időben tanúsított, nem tudatos viselkedésem egy sokkal korábbi, gyermekkori eseménysorra vezethető vissza. Egy olyan eseménysorozatra, melynek negatív érzelmi töltéssel rendelkező emlékei a mai napig tudatalatti szinten élnek bennem és olyan cselekedetekre buzdítanak, amelyeket tisztán látva nem, vagy másképp követnék el.
Újra felismertem, hogy az ilyen, fel nem dolgozott, meg nem élt "keserű" pillanatok akár életünk végéig is megkárosíthatnak, vagy akár tönkre is tehetnek számunkra kedvelt dolgokat, sokszor anélkül, hogy ennek tudatában lennénk.
De térjünk vissza a beszélgetésre. Mivel a tolerancia, a tudatosság és a türelem továbbra is körbevett minket, a felismerést a beismerés követte. Talán ez a legnehezebb lépés minden "tisztázó beszélgetés" során, hiszen a beismerésen keresztül vállaljuk fel a hibáinkat (legyenek azok akár tudatosak, akár nem), és azt, hogy elrontunk dolgokat, hogy nem vagyunk tökéletesek.
Ilyen környezetben sokkal könyebben nyílunk meg a másik számára, mint egy olyan szituációban, ahol saját magunkat fenyegetve, megtámadva érezzük.
A beismerést követően már lezártuk a beszélgetés ezen részét, és rajtam egyfajta nyugodtság és felszabadultság lett urrá.
Ez az egész így leírva, elétek tárva olyan egyszerűnek tűnik...De felmerül a kérdés, hogy azon beszélgetéseink, amelyek során valakivel közölni szeretnénk, hogy megbántott minket, vagy bizonyos megnyilvánulásai rosszul esnek, általában miért nem mennek ennyire "simán"?
Talán azért, mert sokszor kihagyunk két igen fontos lépést.
Az első, hogy mielőtt bárkinek bármit mondani készülünk, érdemes megvizsgálni, valójában mi is az, ami zavar minket. Tényleg a másik olyan sértő, durva, esetleg bántó, irritáló, vagy én bennem szunnyad valami, amit az ő viselkedése felpiszkál? Tényleg probléma van a másik emberrel, vagy csak az én elvárásaimnak, megkérgesedett nézőpontjaimnak nem felel ő meg?
A legtöbb esetben itt már észrevehetjük, hogy a rossz érzések forrása nem a másik ember, hanem egy régi emlék fáj még mindig, egy sérülés, egy aktuális hiányállapot dolgozik ott bennünk vagy csak annyi, hogy rég vizsgáltuk felül álláspontjainkat.
A második lépés már jóval gyakorlatiasabb, de ugyanolyan fontos.
A türelem és tolerancia gyakorlása egy beszélgetés során. A másik fél számára annak az időnek a meghagyása, hogy ő is képes legyen befelé figyelni, megvizsgálni mondanivalónk valóságtartalmát.
Amennyiben a tudatosságot elhagyva (önvizsgálat nélkül), és a másikat sarokba szorítva kezdünk egy beszélgetést, hogyan is várhatjuk, hogy egy probléma megoldódjon? Hogyan is várhatjuk, hogy bárki is őszintén (nemcsak a felszínen eljátszva) beismerjen bármit is és változtasson rajta? Hogyan számíthatunk arra, hogy védekezésében nem fog azonnal visszavágni, vagy magába fordulni?
Amennyiben szeretnénk valamit tisztázni bárkivel, akkor azt tegyük úgy, ahogy a barátom tette velem. Mert legyünk bármelyik fél egy ilyen beszélgetés során, biztos, hogy magától a tudatosság és a kedvesség jelenlététől töltődni fogunk és ez megfelelő állapotot teremt bármilyen téma megbeszéléséhez.
Legközelebb pénteken találkozunk, addig is mindenkinek kívánok sok Életet és Örömet!
Fejes János
2011. augusztus 23., kedd
Egy trükk "A nincs kedvem ehhez a naphoz!" érzés kapcsán
Örömteli Napot kívánok!
Ahogy ezeket a szavakat leírom, még rajtam van az első bejegyzés izgalma... Tegnap reggeli történet.
Ma reggel jó korán keltem, egészen pontosan 5.30-kor, ugyanis hétfő reggel mindig futni megyek munka előtt. Ez persze nagyon fitten hangzik, de amikor az ember 6.00-kor kilép a ház ajtaján és fülében a zenével nekivág az első métereknek, csak abban reménykedik, hogy a korai kávé megérkezik az agyába, mielőtt elér az első sarokig.
Az első 3 perc után azonban minden megváltozik és a még alvó város, az ébredező természet, a hajnal hűvössége egy kellemes állapotba helyezi az embert. Sokszor előfordul, hogy olyan mélyen csücsülök ismerős gondolataim kényelmes kanapéján, hogy szinte nem is emlékszem arra, hogy az előző pár száz méteren merre és milyen tempóban jártam.
Ilyenkor szoktam átgondolni az előző nap témáit, felkészülök a napra, összerakom a feladatokat, és nem utolsó sorban megnézem, hogy ma mikor és mennyit tudok majd együtt lenni Andival (feleségem).
Ma reggel azonban egy kellemetlen érzés fogott el: SEMMI kedvem nem volt ehhez a hétfőhöz!
Futni kora reggel kialvatlanul, utána egész nap dolgozni (ma úgy jött ki, hogy az irodai munkám nagyon húzós lesz, és este pedig magántanítványt fogadok), Andival is csak este későn fogok találkozni, és ráadásul akkor még a közös vállalkozásunk feladatait fogjuk átbeszélni. Szóval, az "étlap" nem tűnt a legízletesebbnek.... Biztos Ti is ismeritek az érzést, amikor már a reggel első órájában arra gondoltok, hogy bárcsak át lehetne ugrani ezt a napot.
Később még rosszabbul kezdtem el érezni magam, hiszen felismertem, hogy az még oké lenne, hogy nincs kedvem az életem ezen részéhez, de én azt választottam feladatul, hogy inspirálom az embereket arra, hogy javítsanak az életükön! Egyrészt ugye azzal, hogy kialakítják a megfelelő életkörülményeiket, másrészt azzal, hogy a tudatosság erejével az esetlegesen előzetesen rossznak titulált helyzeteknek más értelmezést, jelentést adnak, és ezáltal megváltoztatják az azokhoz fűződő érzéseiket.
Amikor később, már az irodában a második kávém felett bámultam ki a fejemből, az érzés még vacakabb lett. Látva a papírkupacban képében megjelenő, megoldásra váró ügyek tömegét már annak a határán voltam, hogy tényleg elmormolok egy rövid imát, hogy valaki repítsen át ezen a napon a holnap reggelre.
Ekkor azonban, leginkább a magam előtti szégyen miatt belefogtam abba, amit már sokkal korábban meg kellett volna tennem: elhatároztam, hogy más jelentést adok ennek a napnak, a majdan bekövetkező eseményeknek.
Nézzük akkor szépen sorjában:
Reggeli futás.
Nézhetem úgy is, hogy nyűg, kialvatlanság, inkább aludnék. De ha megváltoztatom a nézőpontom, akkor észrevehetem az érme másik oldalát. Egészséges vagyok, mert tudok futni, leadok jópár kalóriát, tehát vonzóbb lesz a külsőm és ezen felül mint tudjuk a futásnak sok-sok klassz élettani hatása is van.
Irodai munka:
A lelombozó nézőpont: Sok feladat, hétfő reggeli stressz a kollégákban, egész napos hajtás, gazdasági helyzetből történő feszültség szinte mindenhonnan, idegesség a köbön sok esetben, a felelősség terhének viselése.
A lelkesítő nézőpont: Részese lehetek egy csapatnak, mely ellenállt a válságnak. Rengeteg új dolgot tanultam eddig is, egész biztos ma is fejlődni fogok itt valamiben. Amiért ma megdolgozom és amit ma felépítek, az könnyen lehet, hogy pár év múlva nagyon nagyon gyümölcsöző lesz.
Privát tanítvány este:
Lehúzó nézőpont: Fáradt leszek, sok energiába kerül, hogy figyeljek, hogy a legjobbamat nyújtsam, hiszen teljes együttérzésre és felpörgetett tudatosságra lesz szükségem, hogy segíteni tudjak. Nincs kedvem hozzá, hagyjanak békén.
Felhúzó nézőpont: Imádom, ezért tanultam és dolgoztam, hogy segíthessek. Csodás dolog tapasztalni, hogy egy ember jobb-létében részem lehet. Szinte nem is érzem az időt, amikor ezzel foglalkozhatok.
Beszélgetés a vállalkozásunkról késő este Andival:
:-( Már tutira fáradt leszek, inkább csak aludnék, vagy csak lazán dumcsiznék, inkább filmet néznék. 10-14 óra munka után biztosan nem ehhez lesz kedvem, hagynám már az egészet.
:-) Van egy vállalkozásom, sőőőt, vállalkozásunk, ami egyre jobb! Imádok Andival együtt dolgozni, jól kiegészítjük egymást, és olyan jó lesz, amikor a nagyszerű észrevételeivel kiegészíti az ötleteimet!
Szóval, ahogy ott csücsültem a monitor előtt, választanom kellett, mivel a nap eseményeit nem biztos, hogy meg tudtam volna változtatni, meg nem is biztos, hogy szándékomban lett volna.
Tehát a jókedvemet kizárólag a nézőpontjaim megváltoztatásával hozhattam elő!!!
Ha hagytam volna, hogy az "eredeti", lehúzó nézőpontjaim maradjanak a fejemben, akkor egész nap nyugtalan lettem volna, rossz érzések kavarogtam volna bennem, és valószínűleg nem lettem volna túl kedves senkivel sem.
Azonban ehelyett elkezdtem aktívan fókuszálni az új nézőpontokra, melyek szintén ugyanúgy léteznek. Biztos voltam benne, hogy mire befejezem azt a kávét, kreatívvá, nyugodttá válok majd, mert ez egy olyan "trükk", amelyet bármikor alkalmazhatok napközben és nem kerül többe, mint kb. 4x3 perc tudatosságba.
Ezt a megoldást rosszkedv ellen bármikor alkalmazhatjuk, ha (látszólag) vacak napnak nézünk elébe!!!!
Legközelebb pénteken írok majd!
Fejes János
Ahogy ezeket a szavakat leírom, még rajtam van az első bejegyzés izgalma... Tegnap reggeli történet.
Ma reggel jó korán keltem, egészen pontosan 5.30-kor, ugyanis hétfő reggel mindig futni megyek munka előtt. Ez persze nagyon fitten hangzik, de amikor az ember 6.00-kor kilép a ház ajtaján és fülében a zenével nekivág az első métereknek, csak abban reménykedik, hogy a korai kávé megérkezik az agyába, mielőtt elér az első sarokig.
Az első 3 perc után azonban minden megváltozik és a még alvó város, az ébredező természet, a hajnal hűvössége egy kellemes állapotba helyezi az embert. Sokszor előfordul, hogy olyan mélyen csücsülök ismerős gondolataim kényelmes kanapéján, hogy szinte nem is emlékszem arra, hogy az előző pár száz méteren merre és milyen tempóban jártam.
Ilyenkor szoktam átgondolni az előző nap témáit, felkészülök a napra, összerakom a feladatokat, és nem utolsó sorban megnézem, hogy ma mikor és mennyit tudok majd együtt lenni Andival (feleségem).
Ma reggel azonban egy kellemetlen érzés fogott el: SEMMI kedvem nem volt ehhez a hétfőhöz!
Futni kora reggel kialvatlanul, utána egész nap dolgozni (ma úgy jött ki, hogy az irodai munkám nagyon húzós lesz, és este pedig magántanítványt fogadok), Andival is csak este későn fogok találkozni, és ráadásul akkor még a közös vállalkozásunk feladatait fogjuk átbeszélni. Szóval, az "étlap" nem tűnt a legízletesebbnek.... Biztos Ti is ismeritek az érzést, amikor már a reggel első órájában arra gondoltok, hogy bárcsak át lehetne ugrani ezt a napot.
Később még rosszabbul kezdtem el érezni magam, hiszen felismertem, hogy az még oké lenne, hogy nincs kedvem az életem ezen részéhez, de én azt választottam feladatul, hogy inspirálom az embereket arra, hogy javítsanak az életükön! Egyrészt ugye azzal, hogy kialakítják a megfelelő életkörülményeiket, másrészt azzal, hogy a tudatosság erejével az esetlegesen előzetesen rossznak titulált helyzeteknek más értelmezést, jelentést adnak, és ezáltal megváltoztatják az azokhoz fűződő érzéseiket.
Amikor később, már az irodában a második kávém felett bámultam ki a fejemből, az érzés még vacakabb lett. Látva a papírkupacban képében megjelenő, megoldásra váró ügyek tömegét már annak a határán voltam, hogy tényleg elmormolok egy rövid imát, hogy valaki repítsen át ezen a napon a holnap reggelre.
Ekkor azonban, leginkább a magam előtti szégyen miatt belefogtam abba, amit már sokkal korábban meg kellett volna tennem: elhatároztam, hogy más jelentést adok ennek a napnak, a majdan bekövetkező eseményeknek.
Nézzük akkor szépen sorjában:
Reggeli futás.
Nézhetem úgy is, hogy nyűg, kialvatlanság, inkább aludnék. De ha megváltoztatom a nézőpontom, akkor észrevehetem az érme másik oldalát. Egészséges vagyok, mert tudok futni, leadok jópár kalóriát, tehát vonzóbb lesz a külsőm és ezen felül mint tudjuk a futásnak sok-sok klassz élettani hatása is van.
Irodai munka:
A lelombozó nézőpont: Sok feladat, hétfő reggeli stressz a kollégákban, egész napos hajtás, gazdasági helyzetből történő feszültség szinte mindenhonnan, idegesség a köbön sok esetben, a felelősség terhének viselése.
A lelkesítő nézőpont: Részese lehetek egy csapatnak, mely ellenállt a válságnak. Rengeteg új dolgot tanultam eddig is, egész biztos ma is fejlődni fogok itt valamiben. Amiért ma megdolgozom és amit ma felépítek, az könnyen lehet, hogy pár év múlva nagyon nagyon gyümölcsöző lesz.
Privát tanítvány este:
Lehúzó nézőpont: Fáradt leszek, sok energiába kerül, hogy figyeljek, hogy a legjobbamat nyújtsam, hiszen teljes együttérzésre és felpörgetett tudatosságra lesz szükségem, hogy segíteni tudjak. Nincs kedvem hozzá, hagyjanak békén.
Felhúzó nézőpont: Imádom, ezért tanultam és dolgoztam, hogy segíthessek. Csodás dolog tapasztalni, hogy egy ember jobb-létében részem lehet. Szinte nem is érzem az időt, amikor ezzel foglalkozhatok.
Beszélgetés a vállalkozásunkról késő este Andival:
:-( Már tutira fáradt leszek, inkább csak aludnék, vagy csak lazán dumcsiznék, inkább filmet néznék. 10-14 óra munka után biztosan nem ehhez lesz kedvem, hagynám már az egészet.
:-) Van egy vállalkozásom, sőőőt, vállalkozásunk, ami egyre jobb! Imádok Andival együtt dolgozni, jól kiegészítjük egymást, és olyan jó lesz, amikor a nagyszerű észrevételeivel kiegészíti az ötleteimet!
Szóval, ahogy ott csücsültem a monitor előtt, választanom kellett, mivel a nap eseményeit nem biztos, hogy meg tudtam volna változtatni, meg nem is biztos, hogy szándékomban lett volna.
Tehát a jókedvemet kizárólag a nézőpontjaim megváltoztatásával hozhattam elő!!!
Ha hagytam volna, hogy az "eredeti", lehúzó nézőpontjaim maradjanak a fejemben, akkor egész nap nyugtalan lettem volna, rossz érzések kavarogtam volna bennem, és valószínűleg nem lettem volna túl kedves senkivel sem.
Azonban ehelyett elkezdtem aktívan fókuszálni az új nézőpontokra, melyek szintén ugyanúgy léteznek. Biztos voltam benne, hogy mire befejezem azt a kávét, kreatívvá, nyugodttá válok majd, mert ez egy olyan "trükk", amelyet bármikor alkalmazhatok napközben és nem kerül többe, mint kb. 4x3 perc tudatosságba.
Ezt a megoldást rosszkedv ellen bármikor alkalmazhatjuk, ha (látszólag) vacak napnak nézünk elébe!!!!
Legközelebb pénteken írok majd!
Fejes János
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)